Csillagpor

"A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullatja el a reményeit akár a fa a leveleit még nem egy szép nap elfogynak. Nincs remény nem marad semmi. Kifesti az arcát csak azért, hogy elrejtse. A szeme akár a víz mélye..."

Megosztás
Feedek
Megosztás
Címkefelhő
0

Költözés!

Nah, megint költözök. Az új hely: http://itsaloadedsmileadam.blogspot.com/

Remélem tetszik egésznap ezt  csináltam, de mondjuk ez is csa átmeneti sablon, majd lesz jobb is :)

0

Meglepiiii^^

                                           Sziasztok!                                             
Mint látjátok, új designe van. Próbáltam vmi Adameset csinálni,   
de nem sikerült :S Pedig tényleg erősen próbálkoztam :D Am
van egy meglepetésem. Van egy nagyon jó író barátnőm és
megbíztam, azzal, hogy legyen amolyan vendégíró vagy mi a
szösz. Ami annyit tesz, hogy a következő fejezetet ő írja, de
ha sokat nyávog miatta akkor csak az egy részét :DD

http://www.gifsoup.com/view/93181/adam-lambert-vs-tv-o.gif

http://www.gifsoup.com/view/59270/adam-lambert-funny-o.gif

Kis meglepi a késésért :D

2

6. fejezet

Sziasztok! Bocsi, hogy eddig tartott de meghoztam az új részt. Remélem tetszik :) És BUÉKot midnenkinek :) Várom a komikat :)

 

Néztem, ahogy bezárja maga után az ajtót. Azt már nem! mondtam magamban. Felálltam és kisurrantam az utcára. Láttam, ahogy befordul az egyik sarkon, odaszaladtam és óvatosan kipillantottam, abba az irányba amerre ment. Láttam, ahogy távolodik. Gyors léptekkel indultam meg utána. Biztosra vettem, hogy nem hall meg, mert tömeg vett minket körül. Pár perccel később egy sikátorba kanyarodott be. Követtem oda is. Amikorodaértem csak azt láttam, hogy az ajtó bezáródik. A fal mellett odaosontam. Hallgatóztam, de feleslegesen. Néma csend volt az épületben, így hát benyitottam. Egy hatalmas lépcső tornyosodott elöttem. Réginek tűnt, ezért a szélén mentem, hogy nehogy történjen vagy velem vagy vele valami. Sötét volt. Ahogy felértem a lépcső tetejére láttam, hogy egy ajtón fény szűrődik ki. Odaosontam és belestem. Adam állt a szoba közepén. Egyedül. Aggodalmasan nézett. Kezével a hajába túrt.

- Sajnálom!- mondta. De egyedül van. Akkor meg kinek. Ekkor besétált a képbe egy vörös, hosszú hajú lány. Kezében egy kupával, amit Adam kezébe nyomott.

- Akkor se kellett volna elmondanod neki. Ezzel mindannyiunkat bajba sodortál- erre Adam beleivott a kupába. Szeme megváltozott, ebből arra következtettem, hogy vér van benne. Felfordult a gyomrom. A lány megölelte. Csalódottság terjedt szét a testemben. Ez nem lehet! Adam egész eddig csak álltatott?- És mit mondtál neki?- kérdezte a vörös.

- Semmi fontosat. Csakhogy, hogy lettem az ami- egy fintor hagyta el az arcát.- Ígérem semmit sem rólunk. De megkérdezte, hogy hogyan tudok a napon járni.

- És elárultál neki?- hallottam egy harmadik hangot. Sam lépett melléük. Adam megrázta a fejét. Egy halk sikoly hagyta el a számat. Láttam, hogy a vörös kisétál és csak Sam és Adam maradnak ott. Némán álltak egymás mellett egy ideig, majd a lány megtört a csendet:

- És hogy van?- kérdezte aggodalmasan.

- Ki? Janessa? Nem túl jól. Látszik rajta, hogy hiányzol neki. És nem érti, hogy miért hagytad magára. És most azon rágódik, hogy téged lát e.

- Muszáj volt tudnom, hogy jól van e. Próbáltam biztonságos távolságból figyelni, de közelebb kellett mennem. Hiszen ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvérem- egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem és tovább hallgatóztam. Halk zörejt hallottama hátam mögül. Hátra pillantottam. A vörös hajú lány állt elöttem.

- Helló!- köszönt, majd rámmosolygott, úgy, hogy az összes fogát kivillantotta. Elöbb még pár méterre állt tőlem, most meg a torkomat szorítva a falnak nyom.- Ki vagy? És miért hallgatózol?- meg se tudtam szólalni, de a védekező ösztön azonnal érvénybe lépett. A lány a földre roskadt és a fejét fogta, közben üvöltött. Adam és Sam rohant ki, hogy megtudják mi történik kinnt. Forró könnyek folytak le az arcomon.

- Janessa! Janessa4- rázogatott Sam, próbálta elérni, hogy hagyjam abba, amit teszek. Közben Adam a vörös hajú lányt próbálni csitítgatni.- Janessa! Fejezzd be!- hallottam, de nem tudtam. Sírásroham jött rám. Adam odafutott hozzám, a szemembe nézett.

- Janessa! Hagyd abba! Ne bántsd Anna-t!- idézett meg. Ebben a pillanatban elcsöndesedett a lány hangja. Leültem a földre és hagytam, hogy a könnyek égessék z arcomat. Éreztem, hogy egy gyengéd kéz átölel, majd egy erősebb felemel. Felnéztem és Adam arcát véltem felfedezni, bár egy kicsit elmosódva. Letett egy kanapéra és takarót terített rám. Nagyokat szipogva hálásan néztem rá. De ő csak elsétált. A tűzbe bámultam és vártam, hogy felébredjek, ebből a rémálomból. Éreztem, hogy valaki mellémül. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam ki lehet az. Sam. Ő csak engem nézett.

- Miért?- törtem meg a csendet.

- Tessék?

- Miért hagytál engem kétségek között? Tudod te egyáltalán, hogy milyen érzés volt egyedül lennI? Úgy érezni, hogy mindenki cserbenhagyott. És hogy senki sem törődik veled?

- Nézzd, Janessa! Nem volt más választásom. A saját érdekedben tettem azt amit. Sajnálom- mondta együttérzően.

- Nem tudsz már változtatni a múlton. Ezt te tökéletesen tudod. És nem is akarsz- néztem rá. Döbbent arcot vágott.

- Ezt hogy érted?

- Ha mindent előről kezdenél, akkor se jönnél vissza. Akkor is hagynál engem kétségek között- válaszolta és felálltam. Elindultam az ajtó irányába.

- Tévedsz! NEm telt el úgy nap, hogy nem gondoltam rád. Annyira rossz votl tőled távol lenni. Hiszen te szinte a testvérem vagy. De abban igazad van, hogyha előről kezdhetném, ugyanígy tennék, mert szereztem két jóbarátot. És téged is megtaláltalak. És szeretném, ha megbocsátanál- annyira szerettem volna odamenni és megölelni Samet. Még mindig úgy éreztem, hogy ő közel áll hozzám. A családom. Megfordultam és rámosolyogtam. Csak azt vettem észre, hogy valaki megölel.

- De te ugye nem vagy...- kérdeztem megijedve.

- Nem! Dehogyis, soha nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy az legyek. De gondolom feltűnt, hogy Adam és Anna azok. ÉS tudom, hogy kiváncsi vagy, hogy hogyan járnak a napon. Az én művem.

- A nyaklánc- mondtam halkan, mert hirtelen eszembe jutott, hogy Adam és Anna nyakában is hasonlú medál lógott. Sam bólintott. Megfogta a kezemet és visszavezetett a kanapéra.

-  Mikor Prescottból eltűntem, nagyon meg voltam ijedve. Hiszen fiatal voltam és te sem voltál velem. De reméltem, hogy te jól vagy. Mikor feleszméltem, hogy hol vagyok, rájöttem, hogy nem akarnak megölni, mert szükségük volt rám azoknak a vámpíroknak. Próbálták a lehetetlent. A város felett uralkodni. És azt hitték, hogy bármire képes vagyok. De mikor rájöttek, hogy nem akkor már nem bántak velem kesztyűskézzel. Nem volt más választásom, mint megszökni. Mikor vérző sebekkel rohantam az erdőben, nagyon féltem. Hiszen bármikor megérezhették volna a vérem szagát. Leroskadtam egy fa tövébe és vártam a halált. Élet és halál határán lebegtem. Zajokat hallottam és mikor felriadtam Anna állt velem szemben. Láttam rajta, hogy micsoda, meg kellett volna ijednem, de nem ez történt. Végülis nem számított, hogy mi történik. Azt hittem, hogy mindenféleképpen végem. Mikor másnap felkeltem megrémültem, hiszen egy idegen házban ébredtem. Anna mellettem ült és aggódóan vigyázott rám. Mindent elmagyarázott. Hogy mikor rámtaláltak nem volt semmi életerőm. És, hogy mekkora szerencsém volt, hogy ők fedezték fel a búvóhelyemet- ekkor egy apró szó jelent meg a szája sarkában- elvittek magukhoz és azóta velük vagyok. De nyugodj meg! Nem emberi vérrel táplákoznak. Húú, látom kicsit sok az új anyag. Igaz- ekkor egy nagy mosoly jelent meg az arcán. Némán bámultam. Olyan közvetlen volt velem, mintha mi sem történt volna.

-Ööö, nem, dehogyis. Csak meg vagyok lepve. Hiszen olyan sok rossz dolog történt veled és mégis olyan közvetlen vagy velem. És olyan vidám- mondtam kissé halkabban.

- Persze, hogy az vagyok, hiszen itt ülsz mellettem annyi év után. És mikor megláttala annyira oda akartam menni hozzád. De sajnos nem tehettem meg. Hiszen Adamék megkértek rá.- erre felkaptam a fejem.

- Tessék?- meredeztem.

- Tudod, mikor megpillantottalak épp velük voltam és hát észrevette, hogy valami érdekes történt- forgatta körbe a szemét.- Mondtam, hogy te i vagy és megkértek, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant, elösször ki kell deríteniük, hogy ki is vagy pontosan- horkantott-, mintha valami veszélyes gyilkos lennél. És amikor kiderült, hogy vadász vagy és persze boszorkány, azt mondták, hogy semmi féleképpen nem találkozhatunk, míg közelebről meg nem ismernek. És azért figyeltelek mindig távolról.

- Szóval Adam csak azért ismerkedett  meg velem, hoghy mi találkozhassunk?- kérdeztem kicsit lelombozva, de próbáltam álcázni ezt.

- Igen. Jól vagy? Olyan furcsának tűnsz- mondta kedvesen.

- Persze, csak ez nagyon kedves volt tőle.

- Igen. Szerintem is. Meglepően az volt. De ne szokd meg. Nem lesz mindig ilyen- mondta halkabban és a másik szoba felé pillantott. Huncutul rámmosolygott és a szájára tapasztotta az ujját.

- Azt hiszem mennem kell- felálltam és körbenéztem. Hol is jöttem be?

- Várj! Szólok Adamnek, hogy kísérjen haza- mosolygott és el is tűnt az egyik ajtó mögött. Csalódottan hupantam vissza a kanapéra. Adam csak Sam miatt volt velem. Mármint, nem pont ezért voltam csalódott, hanem azért, mert nem miattam. Éreztem hogy egy kéz fogja meg a vállamat. Önkétlenül is összrázkódtam. Ránéztem az illetőre és Adam állt melettem. Kedvesen rámmosolygott és elindult az utca felé. Csendesen követtem. És ezt még az úton is folytattam. Semmi kedvem nem volt, hogy beszéljek vele. De mégis miért? Hisz csak jó barátok lettünk. Legalábbis én azt hittem. De úgy látszik, hogy mégsem. Pazar. Újra visszakerültem a szürke hétköznapok sorábva. Pazar. De várjunk csak! Nem. Hisz itt van nekem Sam. Megmutatom én ennek a ... a... a... önző, kétszínű embernek, hogy nekem is annyit jelentett ő mint én neki.

0

5. fejezet

Sziasztok! Itt van az új rész. Remélem tetszik ;)

 

 

Körülnéztem és vettem néhány dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet, mind az ételhez, mind a munkámhoz. Megpakolt kosárral értem haza. Halkan nyitottam ki az ajtót és besurrantam. Ránéztem arra a helyre, ahol Adam aludt, de most megintcsak hűlthelye volt. Mindig ezt csnálja? Nagyot sohajtottam, majd besétáltam a konyhába, közben azon gondolkodva, hogy megint eltűnik e pár napra. Elpakoltam majd neki álltam, hogy valami ehetőt készítsek. Unottan szeleteltem a zöldségeket, mikor Adam belépett az ajtón.

- Szia!- köszönt. Ijedten felkaptam a fejem, de közben elvágtam az ujjam. Éreztem, ahogy a meleg vér folyik le az ujjamon. Ránéztem Adamre, aki ijedten bámulta a sebet. Minden olyna hamar történt. De mégis mintha percekig tartott volna. Adam arca eltorzult. A szeme más lett. Nem lehet összetéveszteni semmivel sem. Én már láttam ilyet. Nem is egszer. Láttam a vérszomjat a szemében, és ahogy a véremet bámulta egyre rosszabb lett. Felkaptam a kést és ráüvöltöttem. Ijedten nézett rám, majd a késre és vissza a sebemre. Előre tette a lábár, amjd vissza. Láttam a küzdelmet az arcán. Megfogta az asztalt. Olyan erővel szorította, hogy ahol hozzáért por lett a fából. A táskámhoz szaladtam elővetem egy számszeríjat és rászegeztem. Magamban mondogattam, hogy Húzzd meg. Hiszen ő csak egy a többbi közül. Egy gyilkos. De nem tudtam megtenni.  Adam arca egyre jobban eltorzult. Célra tartottam az íjat. A nyilak vége ezüsttel volt bevonva. Biztos halál egy vámpr számára. Láttam, hogy Adam megtántorodik. Erősen küzdött. A földre nézett, majd rám és újra normális volt az arca. Eleresztett egy féloldalas mosolyt, mintha mi sem történt volna. Hitetlenkedve néztem rá. De a nyílat még mindig rászegezve.

- Kérlek tedd már le! Amennyire a vödröt tudod cipelni, biztos elsül és annak nem lenne jó vége- viccelődött.

- Tessék? Normális vagy? Egy vámpír vagy! És ne öljelek meg?-keltem ki magamból.

- Ha meg akarnál ölni, már megtetted volna. És ezt te is tudod- lépett közelebb hozzám.

- Ne gyere a közelembe!- kiabáltam. Elindultam az ajtó felé, de Adam utamat állta.

- Mégis hovámész?

- El innen! Bocsánat, de nem akarok egy olyan ember közelében lenni, aki bármelyik percben meg akar ölni és a véremre szomazik- szemében csalódottság ült ki.

- Nem akarlak megölni. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak. És nem csak a te vérdere szomjazok. hanm mindenkiére. De senkit nem bántok ok nélkül.

- Mert az öléshez ok kell?- éreztem, ahogy feladom és egyre kevésbé félek tőle. Alig volt köztünk fél méter, de nem éreztem félelmet. Biztonságot azt még inkább. Pedig egy olyan áll elöttem, akit szívből kéne gyűlölnöm, mert az, ami.

- Nézzd, ha el akarsz menni, akkor nem akadályozom meg. De ha kiváncsi vagy, hogy mit miért tettem, akkor leülsz és végighallgatsz- mondta és elállt előlem, hogy szabad utat adjon az ajtó felé és a kanapé felé is. Fejemben kavarogtak a gondolatok. Az eszem azt diktálta, hogy az utcát válasszam, ahol biztonságba lennék tőle. De a szívem viszont, azt, hogy minél több időt töltsek vele. Hosszú másodperceken keresztül néztem a két lehetősét. Majd Adamre, ami midnent eldöntött. Elindultam és leültem. Újból ránéztem és eg  mosolyt véltem felfedezni az arcán.

Odajött és megint csak velem szembe leült. de még mielött neki kezdhetett volna a mondandójának feltettem egy fontos kérdést.

- Hogy lettél... ilyen?- emeltem rá a tekintetemet.

- 1649-ben születtem, Londonban. Nem voltunk épp a leggazdagabbak, de a legszegényebbek sem. Amikor 1664-ben a pestis tombolt Londnoban, lehetőséget kaptunk, hogy elmeneküljünk. Vidékre költöztünk, azzal a tudtattal, hogy oda talán nem terjed el a betegség. Egy évet töltöttünk ott és amikor visszatértünk Londonba láttuk, hogy mekkora puszítást végzet a fekete halál. Szörnyű látvány volt. Majd 1666-ban útnak indult egy olyan pusztító tűz, amilyet még soha nem láttam.  Befutottam egy házba, ami lángra lobbant, hogy kihozzak valakit. Sajnos nem éltem volna túl. Az emeleti szobában, nem bírtam tovább és elestem. A halál szélén lebegtem. Láttam a fényt, mikor egy erős kar megragadott. Amikor magamhoz tértem egy házban voltam, de rettenetes fájdalmaim voltak. Égett mindenem és annyira éhes voltam. Mintha semmi sem tudta volna csillapítani. napokig voltam ebben az állapotban. Közben valaki mindig ellenőrzött. És beszélt hozzám. hogy hamarosan vége, hogy milyen jó lesz utána. hogy legyőzhetetlen leszek. Mikor a fájdalom enyhülni kezdett midnen más lett. Olyan dolgokat láttam és hallotam, amit még addig soha. És az az érzés amit a szomj okozott, semmihez sem volt hasonlítható. Marta a torkomat. De ő csak azt mondta, hogy ez természetes.

- Ki mondta?- szakítottam félbe. erre ő rámnézett. Elmosolyodott.

- Sarah. Átváltoztatott. Azt mondta, nem volt más választása, hogy majdnem meghaltam. De így is halott vagyok. Ez természet ellenes. Jobb lett volna, ha ott abban a londoni házban maradok.

- Ne mondj ilyet!

- De! Janessa, én halott vagyok. Nem kéne itt lennem, inkább egy koprsóban jó mélyen a föld alatt. És akkor nem esett volna senkinek sem baja- furcsán néztem rá.- Tudod, az új vámpírok nem uralják még az erejüket, a vérszomjukat. de Sarah ezt nem is bánta. Nem azért mentett meg, mert aggódott értem, hanem azért mert szüksége volt egy gyilkológépre. Unatkozott. A játéka voltam. Az első pár évben azt hittem, hogy ez rendben van. Hogy enkünk szét kell tépnünk az áldozatainkat. De ahogy egyre idősebb lettem, már nem csak az élvezetet láttam a dologban, hanm a fájdalmat is. Láttam az emberek arcán azt a kínt, amit én is átéltem és nem akartam, hogy ez így legyen. Az ellenségeimnek sem kívánom, hogy átéljék azt amit én.  Meguntam Sarah kisded játékait ezért, megszöktem. Próbáltam elrejtőzni, hogy ne találjon meg és, hogy ne kelljen folytatnom azt, amiért teremtett. De megtalált. Azt mondta, hogy szófogadadtlan voltam, és ezért bűnhődnöm kell. Meg akart ölni. Csakhogy én erősebbnek bizonyultam. De egyszerűen nem voltam képes arra, hogy én pusztítsam el őt...

- Mert beleszerettél- szakítottam félbe. Az ölemben lévő kezeimet bámultam, de egy pillanatra ránéztem és láttam a meglepődött arcát. Bólintott, erre újra lesütötem a szememet...

- Ő volt az, aki megtanított, hogy hogy éljem az életem. Mármint, azt amit ő életnek nevezet. otthagytam, és azóta nem láttam. próbálok úgy élni, hogy senkinek se essen baja, ezért állatokra vadászok- a marhák a farmon, jutott eszembe- és így egy kicsit jobban érzem magam. Akkor egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy képes lett volna megölni. hisz mindig azt mondta nekem, hogy szeret, hogy én vagyok a kedvence. A sebed- mondta és elfordult. Ijedten néztem rá. Láttam, hogy amíg Adam mesélt és azt vakartam és újra vérezni kezdett. Bocsánatok sűrű kérése között szaladtam a vízhez, hogy lemoshassam, majd egy rongyba csavartam. Meglepődve gondoltam vissza rá, hogy csak ennyit reagált le. Talán még sem olyan, mint a többi és tudja tűrtőztetni magát.

- Lehet egy kérdésem?- törtem meg a csendet. nem vártam meg míg válaszol.- amikor az erdőben voltam, akkor te voltál ott?- szegeztem neki. Meglepődve nézett rám.

- Nem értettem, hogy miért sétálsz ki az éjszaka közepén. Ezért követtelek- az utóbbi szót igen halkan mondta, alig hallottam.- És gondolom, tisztában voltál vele, hogy van kinnt valami- böktt a fegyverekre.- De láttam, hogy meg vagy rémülve. És úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy bántson. Ezért megtámadtam. És te elmenekültél. És akkor jó érzés fogott el. De nem voltam elég erős, ezért elmenekült. De legalább biztonságban vagy.

- Szóval csak állati vérrel.. táplálkozol- mondtam ki undorral a hangombban. Ő csak mosolygot.

- Igen. Ez egy igen érdekes kúra. Persze, ha van alkalmam akkor szerzek emberi vért- felnevetet az arcom láttán- Tudod, nem élő emberből eszek.

- De miért foglalkozol velem?- tettem fel ezt a kérdést. Mióta megismertem meg akartam ezt tenni, hiszen semmi különös nem volt bennem. Ellenben vele. Aki egy pogány istenhez hasonlított. Zavartan kinézett az ablakon. Látszólag nehezére esett válaszolni.

- Lehet, hogy csak állatok vérével táplálkozom, de az emberi vét szaga is ugyanannyira vonz. De a tiéd. Semmihez sem fogható. Soha nem éreztem ilyet- elindult felém. Kézfejeit kicsit maga elé tartva. megrémültem,  attól amit az arcáról olvastam le. Adam megrémülve saját magától megtorpant.- Nem akarok szörnyeteg lenni. Nem akaorm elveszti önmagam egy pillanyatni élvezetért. És köszönöm.- nézett rám hálásan. Nem értettem mit mond, ezt valószínűleg le is olvasta az arcomról.- Az elöbb azt mondatd, hogy nem karsz egy olyan ember közelében lenni, aki képes arra, hogy bármikor megöljön. Sok mindennek neveztek. De embernek még soha- mosolygott hálásan.

- Hogyan tudsz a napn járni?- kérdeztem hirtelen. Meglepte a kérdésem. Zavartan nézett körbe a szobában.

- Sajnálom de mennem kell- mondta majd kiviharzott. Kidülledt szemekkel bambultam utána...

 

0

4. fejezet

Nah meghoztam. Tudom "kicsit" késve, és nagyon keveset, de alig van időm és ráadásul most h esett a hó folyton elment az áram. De próbálom a következő fejit hosszabra és hamarabb hozni. Addig is jó olvasást :)

 

Adam kivette a kezemből a vödröt és elindult. Engem otthagyva, mivel értetlenül csak bámultam. Eleresztett egy féloldalas mosolyt. Utána szaladtam és csak néztem, várva a magyarázatra, hogy az utóbbi napokban miért tűnt el. Elnéztem a piac irányába, ekkor hirtelen megtorpantam. Sam állt nem messze tőlem. Éreztem, ahogy öntudatlanul egymás elé helyezem a lábaimat és feléindulok. Mintha távolról hallanám Adam hangját és érezném a kezét az enyémen.

- Janessa! Állj meg! Hová mész?- de én csak mentem tovább. Egyre gyorsabban. Szinte már szaladtam és a végén már teljes erőmből rohantam. Az a lány, akiről azt feltételeztem, hogy Sam ugyancsak ezt tette. Csakhogy nem felém, hanem pont ellenkezőleg. Egyre nőtt a távolság közöttünk. Embereken kellett átvergődnöm. Sokan mérgesen néztek rám, valaki pedig értetlenül. Nem csodálom, hisz nem is tudják, hogy min megyek keresztül. És ez így jó. Örülök neki, hogy nem kell átélni azt a fájdalmat éveken keresztül, amit én éltem át. A seb, amit Sam és a családom elvesztése okozott, már majdnem teljesen begyógyult. Illetve, csak szerettem volna, ha begyógyul, de nem az történt, hanem a munka, midnen erőmet elvette és egyszerűen nem volt időm a bennem uralkodó űrön gondolkodni.

- Sam! Kérlek!- éreztem, ahogy könnycseppek folynakle az arcomon.- Sam! Kérlek! - ismételtem magamat sokadjára. Kinyílt egy ajtó és egy öreg hölgy állt elöttem. Érdekesen nézett rám, mintha bolond lennék. Valószínű, hogy az elöbbi akcióm miatt bélyegezett el annak.

- Elnézést, de megtenné, hogy nem töri be az ajtót?

- Bocsánat! De beszélnem kell azzal a lánnyal aki az elöbb rohant be ide!

- Nem tudom miről beszél- és már csukta is be az ajtót, de a lábamat elé raktam.

- Nézze! Tudom, hogy elég érdekes az amit most mondani fogok, de muszáj beszélnem vele, mert azt hittem ogy több éve meghalt. Nem érdekel, hogy mit kell tennem, de muszáj, érti?- erősködtem.

- Janessa!- ért mellém Adam. Ijedten nézett rám, majd az ugyancsak úgy néző asszonyra is, aki erősen próbálkozott az ajtó bezárásával.- Mi folyik itt?- fordult felém ezzel a kérdéssel.

- Semmi- engedtem el az ajtót, mire az hangos puffanással csapódott be. Megfordultam és elkezdtem gyorsan szedni a lábaimat, vissza az ideiglenes otthonom felé. Könnyek csorogtak le az arcomon. Könnyek. Utáltam sírni. Nem szeretettem kimutatni az érzéseimet. Túlságosan is fájnak. Így is sok a szomorúság a világban, nem kell, hogy én is tetézzem a bajt. De ez a pár könnycsepp nem sokat ronthat. De nekem számított. Egyre gyorsabban haladtam, míg azt nem vettem észre, hogy már szaladok. Arcomat a sós víz mosta. Éreztem, hogy valaki hátulról megragad és magához ölel. Éreztem az illatát, soha nem tudnám elfelejteni. Jó érzés volt Adamhez bújni, még akkoris, ha csak egy kis időre. Próbált csitítgatni, de nem sokra ment vele, hiszen a jó érzéstől bűntudat lángja gyúlt fel, ami egyre inkább égette midnenem. Könnyeim egyre szaporábban hulltak a poros földre.

- Janessa! Nyugodj meg kérlek! És mondd el, hogy mi lelt!- mondta és máris elengedett, de a kezemet megfogta és elkezdett vezetni, vissza a házba.

Lehuppantam egy fotelba és vártam, hogy megszólaljon, de őcsak elöttem ült és kiváncsian figyelt. A szemében egyszerre volt jelen a kiváncsiság és az aggódás.

- Ugye tudod, hogy nem tudod örökre eltitkolni, hogy mi bánt. Ezt meg kell magyaráznod!

- Miért tenném? Nem tartozom senkinek sem magyarázattal- jelentettem ki.

- Jól van- ezzel felállt. Én csak bambán bámultam rá.

- Most hova mész?

- El. Ha annyira sem bízol bennem, hogy elmond, hogy miért vagy olyna szomorú, akkor szerintem nem kéne itt lennem.

- Ne- nyüszítettem elhaló hangon és kaptam utána. Megfordult és újra velem szembe ült le. Várakozóan nézett rám.

- Pár éve Prescottban jártam a családommal és a legjobb barátnőmmel Sammel. Ott volt az ő anyukája is. Sammel születésem óta a legjobb barátok voltunk. Mindent együtt csináltunk. Soha nem csalódtam benne. És mindig bíztam benne. Ha valamit az egyikünk csinált azt a másik is. Nem hagytuk egymást sohasem cserben. De amikor odaértünk megtörtént a baj. Egyik este lemészárolták a családomat, de én és sam túléltük. De mikor előbújtunk a rejtekhelyről és megtaláltam anyámat- ekkor könny gyűlt a szemembe- ő nem jött oda velem. Kiszöktünk a városból és az erdő mellett pihentünk meg. Sétáltam, hogy feldolgozzam a történteket. Sam utánam jött. Épp visszafelé tartottunk amikor azok közül, akik a városban pusztítottak, egy elrabolta őt.- Nem tudtam megálljt parancsolni a öknnyjeimnek.- Évek óta abban a tudatben éltem, hogy egyedül maradtam a világban. De mióta idekerültem folyton őt látom. Vagy valakit, aki szinte ugyanolyan mint ő. De mindig eltűnik előlem és soha nem voltam még annyira közekl mint ma. És ha ő tényleg Sam, akkor miért menekül előlem...- az utólsó szónál kitört belőlem minden. Adam arcán aggódás jelent meg, de meglepődötsség. Mellámült és átölelt. Hosszú perceken keresztül zokogtam a vállának dőlve. Éreztem, hogy már teljesen könnyes lett a ruhája. De őt ez nem zavarta. Mozdulatlanul ült mellettem és várta, hogy vége legyen a sírásrohamomnak. Éreztem, ahogy az álmosság eluralkodik rajtam. Behunytam a szemem és átadtam magam neki. Hadd rántson magával. hadd legyek egy olyan világban, még akkor is ha csak rövid ideig, ahol nem érzek fájdalmat és szenvedést. Álmomban újra és újra visszatértem abba a bizonyos erdőbe. Csak mindig más döntést hoztam. De egy valami nem változozz. Samet mindannyiszor elvesztettem. Felébredtem, ahogy felemelt és az ölében elvitt az ágyamig. De utána, megintcsak visszaestem az álomvilágba...

Reggel arra keltem, hogy a napfény besüt a szobába. Csodálatos őszi reggel volt. Felültem, de úgy éreztem, hogy nem is aludtam az este. Nyúzottan kikeltem az ágyból és kifelé indultam. Semmire sem emlékeztem a tegnap estéből. Az utolsó emlékem, hogy a kanapén ülök Adammel szemben, és elkezdem neki mesélni, hogy mi történt velem, de úgy, hogy ne derüljön ki semmi. Az ajtóban megtorpantam. A kanapén Adam aludt. A szófa közel sem volt akkora, mint ő azért a lábai lennt lógtak a földön. Elég vicces látvány volt. Halkan kisurrantam akonyhába, írtam egy cetlit, majd kiléptem a szabadba és a piac felé indultam...

2

Magyarázat

Sziasztok!

Nos mint már észrevettétek, kb. hetente rakok fel új részt. És láthatjátok, hogy ezen a hétvégén nem került fel a 4. fejezet. Ennek két oka van:

1. gimibe járok és sajnos kevesebb az időm mint ahogy szeretném

2. írtózatosan megvagyok fázva, és az ágyból se tudok kikelni

Szóval megpróbálok mindent, hogy hétköznap újabb rész legyen fenn, mert valószínűleg itthon leszek:)

Kitartás:)

Kárpótálsul hoztam egy kis meglepit:

Adam a WWFM-ben

0

3. fejezet

 

 

A délután nagy részét a mezőn töltöttük. Beszélgettünk. Egyre jobban megkedveltem Adamet. De olyan volt, mintha valamit titkolna. És ez elbizonytalanított, ennek ellenére teljesmértékben megbíztam benne.  Fel kellett állnom, mert úgy éreztem, mintha több ezer hangya mászkálna a lábamban.

- Hova mész?- kérdezte ijedten, mintha azt hinni, hogy itt tudnám hagyni.

- Muszáj sétálnom. Alig érzem a lábaimat- ő csak bólintott. Elindultam az erdő fele. Ahogy beléptem a fák köz, olyan érzésem lett mintha hirtelen éjjszaka lenne, mert a réten hétágra sütött a nap, viszont a lombok kevés fényt engedtek be maguk közé. Ahogy sétáltam beleléptem egy gödörbe és a földre zuhantam. Egy néma sikoly hagyta el a számat. Eltört a bokám. Mintha tűz mardosná. Ez nem lehet igaz! Pont most? Muszáj varázsolnom. Rátettem a fájos testrészemre a kezem és nekiálltam varázsigét mormolni. Éreztem a kezem alatt, ahogy a csontok összeforrnak. A fájdalom eltorzitotta az arcomat. Már majdnem kész. A fájdalom is kezdett alábbhagyni. Ekkor lépéseket hallottam magam mögül, ezért abbahagytam a gyógyítást.

-Janessa! Jól vagy?- kérdezte Adam megijedve.

- Igen. Köszönöm. De, hogy kerülsz ide?- erre ő fura képet vágott.

- Láttam ahogy elesel és siettem, ahogy tudtam. Mutasd!- nyúlt a bokámért. Alaposan megnézegette és gyengéden végigsimogatta, közben pedig nagyon tudományos képet vágott. Miután végzett nyugodt arccal csak annyit mondott, hogy:

- Minden rendben. Csak meghúzódhatott. Fel tudsz állni?- kérdezte óvatossággal a hangjában. Én bólintottam és elkezdtem feltápázkodni, de ahogy megpróbáltam kiegyenesedni és ráhelyezni a lábamnak járó testsúlyomat éreztem, hogy most fogom megölelni a földet. Ahogy dőltem, azon gondokodtam, hogy Adam vajon mekkora romhalmaznak nézhet. Ugyan már! Még is rajtam kívűl ki képes belelépni egy gödörbe? Egyszercsak biztonságotadó karok nyúltak utánam és kaptak el a becsapódás elött.

-Janessa!- mostmár tisztán kivehető volt a félelem a hangjában.

- Jól vagyok, csak fáj egy kicsit a lábam- néztem a földet, mert tudtam ,hogy a szemében is látszik az ijedtség.

- Akkor haza megyünk- jelentette ki

- Nem!- ezen még én is meglepődtem, hogy ilyen határozott vagyok.

- De- kötötte ebet a karóhoz.- Látom, hogy fájdalmaid vannak. Hazaviszlek és kitalálunk valamit- mondta és felkapott az ölébe. Elmosolyodott, de gondolom megint csak rajtam, hisz tágra nyíltak a szemeim és újra vörös lettem. Egy paradicsom bagoly szemekkel. Ezen még én is röhögnék. Elindult vissza a pokróchoz. Letett a földre és nekiállt összepakolni. Hogy fog engem is meg a kosarat is elbírni? Főleg, hogy még a patakon is át kell ugrani. Az elgondolkodásból az ébresztett fel, hogy éreztem, hogy megint a földtől egy bizonyos távolságra kerültem. Adamra néztem, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Nyaka köré fontam a karomat és észrevettem, ahogy a szája széle egy pillanatra megremeg. Ettől hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Ő furcsán nézett rám és én próbáltam hamar összeszedni magam és komoly arcot vágni. Nem sikerült valami jól, mert Adam elkezdett nevetni. Csak most vettem észre, hogy olyan könnyen visz és úgy érzem, mintha lebegnék. Hirtelen fáradság lett urrá rajtam.

Tűz ropogására ébredtem. Hirtelen kipattantak a szemeim. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Felültem és meglepődve láttam, hogy a saját lakásomban vagyok. De hogyan kerültem ide. Hisz nem olyan régen még Adam hozott a karjaiban.

- Adam?- kérdeztem óvatosan, attól félve, hogy ez a pár nap csak valami álom volt, amely bármelyik percben elillanhat. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy kinnt már leszállt az éjj. Felálltam, körülnéztem és hatalmas csalódottság fogott el. Ugyanis egyedül voltam. Sehol senki. Visszaroskadtam a kanapéra és a tűzbe bámultam. Úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Felállttam és elsétáltam a szobámba.

Reggel izadtan keltem fel. Nem volt épp egy túl jó álmom. Egy erdőben sétáltam. A vámpír után kutattam. És az erdőből fura hangok szűrődtek ki. Akkor ébredtem meg mikor szemközt néztem a halállal. Lefürödtem és felöltöztem. Megterítettem egy személyes reggelimet és nekiálltam a nap legfontosabb étkezésének. Reggeli közben Adamre gondoltam. Talán az egész álom volt?. Az lehetetlen. Ahhoz túl valóságos volt. És csak most vettem észre h fáj a bokám és, hogy be van kötve. Ezek szerint minden valós volt. De akkor hova tűnt? Kopogtak az ajtómon. Megörültem, mert azt hittem Adam. Legalábbis bíztam benne. Kinyitottam és a megbízom állt elöttem.

- Bemehetek?- kérdezte sokszor körülnézve.

- Elnézést, de nem fogom behívni. Soha senkit sem hívok be.- erre igen furcsán nézett rám. Visszasétáltam a konyhába és néztem, ahogy az úr értetlenül bámul a nyitott ajtóból, majd átlépett a küszöbön. Intettem, hogy csukja be az ajtót, majd feléfordultam és vártam, hogy elmagyarázza, hogy mit keres itt.

- Hogy halad a mi kis ügyünkkel?- kérdezte alig halhatóan. Éreztem rajta, hogy megint a "második" otthonából jött megtisztelni engem.- Nincs sok időnk. Tegnap este megint volt egy halál eset- hevesen kezdett verni a szívem. És ha Adammel történt valami. Hiszen nem láttam. És bizoyosan este lehetett, amikor hazaindult.- Egy idős asszony esett áldozatul- erre éreztem, hogy nyugalom fog el.

- Értem. Ma este megyek az erdőbe, hátha találok valamit- ő csak bólintott és kivett egy pénzes zacskót a kabátja alól, amit letett az asztalra, majd kisétált. Az egész napomat a házban töltöttem és gondolkodtam. Valamikor a vámpírtámadásokon, volt, hogy Samen, de legtöbbször Adamen. Mikor leszállt az éjj belebújtam a kabátomba és az ujjába karót rejtettem. Kimentem Mistyc Dreamért. Kilovagoltam az erdő felé. Amikor egyre sűrűbben vettek körül megállítottam a lovamat és leszálltam. Belesuttogtam a fülébe, hogy vágtasson haza, majd elindultam még beljebb az erdőbe. Hallottam Mistyc patáinka egyre halkabb hangját a földön, ahogy távolodott. Ahogy befelé haladtam egyre jobban rámnehezedett egy nyomás. A levegő súlyosan lengett és valami köd féle képpen volt jelen. A puha moha mezőn lépdeltem és úgy éreztem, mintha egy szőnyeg lenne a lábam alatt. Hosszú ideje köröztem, de semmi különöset nem találtam, Minden rendben volt, ha rendben lehet az, hogy alig volt állat. Megálltam egy vasatg törzsű fa mellett és vártam. Nem tudom mire, de kellett egy jel, ami arra mutat, hogy tényleg van valami itt.Ahogy ezek a gondolatok száguldoztak a fejemben neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam, hátha meglátom, de csak az erdő néma csöndjét fedeztem fel. Majd újra hallottam erre megint megpördültem a tengelyem körül. Újra a sötétbe bámultam. Pár percig néma csönd volt az erdőben. Éreztem, hogy vki a nyakamba liheg. Lassan megfordultam, de senki sem állt mögöttem. Ahogy balra pillantottam láttam, hogy egy árny tűnik el előlem. A szív verésem felgyorsult. Akár mennyire is sokszor éltem ár ezt, mindig úgy éreztem, hogy elösször fogom megtenni. Mint anno Prescottban. Becsuktam a szememet és koncentráltam. Éppen rászabadítottam volna az erőmet a célre egy vadállat hőrgését hallottam meg. Ijedten néztem körbe. Ilyet még nem tapasztaltam. Arréb léptem, hogy megnézzem, hogy mi történt. Hatalmas csattanást hallottam. Mikor megdörren az ég. Majd újból és újból. Közben a vadállat hörgést hallottam. Elkezdtem rohanni, ahogy csak a lábam bírta. Csak akkor nyugodtam meg mikor a csukott ajtónak dőlve vettem szaporán a levegőt. Könny gördült le az arcomról. Rávetettem magam az ágyra és szószerint álomba sírtam magam.  Reggel arra keltem, hogy valaki az ajtón dübörög. Kikászálódtam és kicsaptam az ajtót. A ház tulajdonosa állt elöttem.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?- kérdeztem udvariasan.

- Reggelt?? Már elmúlt dél. Azt hittük, hogy valami baja esett.

- Nem, dehogyis, csak fáradt voltam- kezdtem el szabadkozni. Ő csak bámult rám míg végül leesett a tantusz. Bementem majd gyorsan vissza is értem néhány arany pénzzel. A kezébe nyomtam, mire ő bólintott és elsétált. Fáradtan kiléptem a szikrázó napfénybe. Úgy döntöttem újra ellátogatok a kútra vízért. Hátha megint találkozok Adammel. Ahogy sétáltam láttam egy magas fekete hajú férfit. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Adam is magas volt és a fekete haját nehéz lenne eltéveszteni. Hát most sikerült. Ugyanis "Adam" megfordult, de nem egy fiatal férfiú állt elöttem, hanem egy öregember. Nem tudom, hogy téveszthettem össze. Bizonyosan annyira vágytam a viszontlátásra, hogy bárkivel összekeverhetném. Hazafelé olyan lassan mentem, ahogy csak bírtam. Már messziről láttam, hogy valaki az ajtóm elött állt. De most nem mertem újra bizakodni, hogy talán Ő az. Lehajtott fejjel robogtam hát tovább. Már majdnem odaértem, mikor éreztem, hogy valaki kiveszi a kezemből a vödröt.

- Mi...- mondtam volna valamit és mikor felnéztem a szívem hatalmasat dobbant.

- Láttam, hogy megint nehezen viszed. Amúgy is. Ez már szinte szokássá válik- próbált viccelődni Adam.

1

2. fejezet

Az Úr 1735. esztendeje


3 év telt el az a bizonyos prescotti vámpír támadás óta. 3 hosszú és magányos év. Azóta megszámlálhatatlan vérivóval végeztem, de azt a bizonyos gyilkost nem találtam. Sem pedig Samet. Élve, illetve halva. Joban örülnék annak, ha őt egy sírban találtam volna meg. Sokkal jobban, mert akkor az nem azt jelenti, hogy vámpír lett belőle. Mert ha az lenne, talán végeznem kellene vele. Arra nem lennék képes. Ezek a gondoltaok ebben a 3 évben olyan gyakran futottak át az agyamon. Számtalanszor. De még mindig van egy kis részem amely reménykedik. Ami azt hiszi, hogy egy nap az egyik városban éppen Sam fog velem szembe sétálni. Dobogó szívvel. Nem pedig vérre szomjazó tekintettel. Az nem ő lenne, hisz Sam soha nem tudna bántani senkit és semmit. És amikor abban az erdőben láttam, tudtam, hogy csak értem aggódik és akár a tűzbe is képes lenne elmenni értem. És el is ment. Pedig elfuthatott volna és akkor semmi baja nem eshetett volna. Most pedig... Könny szökött a szemembe. Megtörötem az arcomat és áthajtottam a város kapuin.

Besétáltam a fogadóba, hátha megtalálom a megbízómat. Mióta Sam eltűnt azzal kerestem a kenyeremet, hogy megbízásokat kaptam. Szóval pénzért vámpírokat pusztítottam. Ebbe  porfészekbe is azért jöttem.

A sarokban egy rejtélyes alak ült. Éreztem, hogy ő az akit keresek. Elötte egy jó adag ital. Leültem elé, de ő meg se mozdult. Csak maga elé bámult. Vártam, hátha megmozdul. Élt. Legalábbis a mellkasa mozgott. Percekig néma csöndben ült majd felnézett rám. Tekintete üveges volt. Szaga akár egy több napja sörös hordóban ázó tetemnek. Csípte az orromat a bukéja. Mielött szóra nyitotta volna a száját, elötte alaposan körbe nézett.

- Vámpírvadász?- kérdezte a lényegre térve. Nem tudtam megszólalni ezért csak bólintottam.- Van egy feladatom számodra. Az utóbbi időben egyre több véletlen- az utóbbi szót nyomatékosan megnyomta- baleset történt. Én nem hiszek a véletlenekben- ekkor egy nagyot kortyolt.- Az itteni emberek túl bizakodók és nem veszik figyelembe, hogy az áldozatokban egy csepp vér nem maradt. Ráadásul mindez éjjszaka történt. Egyedül semmit nem tehetnék az ügy érdekében. Őszintén szólva annyira nagyon nem is akarok tenni semmit. Hisz biztos ott hagynám a fogamat. De nem rég hallottam rólad, aki némi pénzért  cserébe tisztogat. Nos én szívesen megfizetem a szolgálataidat. Legalább akkor biztonságban lennék itt.

- Ugye tudja, ha nem hívja be őket, akkor nem tudnak belépni a házba.

- Tisztában vagyok ezzel. De mégis jobban örülnék, ha eltűnnének innen. Nem szeretnék éjjszaka találkozni eggyel mikor hazafelé sétálok.- inkább dülöngél, ha ilyen iramba iszik tovább estig.- Itt van minden amit összetudtam gyűjteni az itt történtekről. Remélem tudtam valamennyit segíteni.- És ezzel egy átkötözött papír halmott rakott elém. Intett, gondolom azért, hogy menjek el. Ezért felálltam és kisétáltam. Most ideje keresni egy szállást estére.

A délutáni napfény megtörve sütött be a házba. Októberhez képest egész meleg volt. Már vagy harmadszorra olvastam át a kapott olvasmányt, de még mindig nem stimelt valami. Öt halott, akiből minden vér eltűnt. Ez eddig rendben is van. Amennyire rendebne lehet az, ha egy ember ilyen halált hal. De amit nem értettem, az az volt, hogy voltak állatok is, akik ilyen sorsra jutottak. Mégpedig három szarvasmarha. Ennek utána kell néznem. Kisétáltam. Éreztem, ahogy megtölti a tüdőmet az őszi idő. Mindig is imádtam az őszt. Olyan színes volt. És tele volt változásokkal.

Felnyergeltem Mistyc Dream-et és ellovagoltam az egyik gazdához, ahol elpusztult egy állat. A farm az erdő mellett feküdt. Festői kilátás nyílt a városra innen. Egy férfi szénát hányt az udvaron. Odaügettem mellé.

- Jó Napot!- köszöntem rá, erre ő ijedten fordult meg. Láttam a rettegést a szemében. De mitől félt?- Uram? Jól van?

- Jó Napot! Igen. Köszönöm a kérdését.- válaszolta, de nem volt valami meggyőző.- Miben segíthetek?

- Szeretnék pár kérdést feltenni a múltkor történtekkel kapcsoltaban- ekkor újra láttam a félelmet a szemében. Körülnézett és intett, hogy menjünk be a házba. Bennt egy bögre gőzölgő teát. És leült velem szembe, de némán hallgatott. Mi van itt, Senki sem képes beszélni?

- Tudom, hogy mit láttam- szólalt meg pár perc hallgatás után.

- És mit?

- Halált. Szörnyő halált. Az állataim egy részét széttépték. És egy csepp vérük nem maradt. csak a rothadó húst hagyta meg az az állat. Szürköletkor kihajtottam őket és reggel mikor mentem értük csak cafatokat találtam. Ez nem normális.

- És maga szerint mi művelte ezt?

- Vámpír!- jelentette ki hirtelen.- Tudom, hogy őrültnek látszom, de tudom, hogy az volt.

- Nem őrült. De most nézzen mélyen a szemembe. És ismételje el azt, amit mondok- soha nem szerettem megigézni az embereket. Hisz mi jogom van átverni őket?- Nincsenek vámpírok. Az állatait egy állat ölte meg, ami az erdőből jött elő.

- Nem vámpír tette, egy vadállat az erdőből marcangolta szét a marhákat- ismételte el messzeségbe meredő szemekkel.

Most éreztem úgy, hogy itt végeztem. Felálltam és kisétáltam. Miközben hazafelé tartottam furcsa érzés fogott el. Baéra pilantottam és azt hittem, hogy káprázik a szemem. Sam állt ott. Sam! Hisz ez lehetelen. Lovamat feléfordítottam, de ő a tömeg felé sietett, majd eltűnt az emberek között. Nem veszíthetem el újra, ha tényleg ő az akit látok. Remélem nem csap be újra a szemem, mint régen, közvetlenül a trauma után. Mindenben Samet láttam.

Az emberek mérgesen morogtak mikor közéjük hajtottam Mistyc Dream-et. Láttam a lány egyre jobban távolodó testét. Páni félelem töltött el. Ilyen nincs. Itt kell újra találkoznunk? És így? Miért menekül előlem. Hisz tudom, hogy látott. Én is őt. Lehet, hogy azt hiszi, hogy meghaltam, csak ő nem felém jön, hanem menekül előlem. Azt hiszi, hogy tudnám bántani? Még ha vérivó lennék, akkor sem. De mi van ha ő az. Ekkor megállítottam a lovamat. Lehet, hogy azért bújkál előlem, mert azt hiszi, hogy nem tudná megállni, azt h megöljön. De nem lehet az, hisz világos nappal van. Szikrázó napsütés. Nem élné túl vámpírként.

Csalódottan értema házhoz. Elmentem a kútra vízért és egész úton azon gondolkoztam, hogy ha az a lány Sam lett volna, akkor nem sétál el. Akkor odajön. Hisz ő olyan mintha a testvérem lenne. Hosszú sor várt a vízre. Volt, ahol egy egész család jött ki, volt ahol egy öregasszony próbálta elcipelni a több kilós vödröt. Megkönnyebültem mikor végre sorra kerültem. Felhúztam az adagomat, majd megfordultam. Ámde a vödör hatalmas csattanással a földön landolt. Akadályba ütközött. Még pedig egy élő akadályba. Ahogy fordultam meg beleütköztem a mögöttem állóban.

- Annyira sajnálom!-mondtam őszintén. Gyorsan fel akartam kapni a csöbröt, de a segítőm is éppen hajolt le érte. Az eredmény? Egy piros búb.

- Nem én sajnálom! Túl közel álltam- hallottam a mélyen búgó hangját. Annyira kellemes volt hallgatni. Ahogy ránéztem az első amit észrevettem és amiről elkapni se tudtam a tekintetemt a szeme. Ilyet még soha nem láttam. Az arca, olyan gyerekes a pillantása, pedig olyan erőt sugárzó, férfias. A kék vegyült a szürkével és a zölddel. Olyan életvidámságot sugárzott, és úgy csillogott. Mikor éreztem, hogy elvörösödök elfordultam, de a szemem sarkából láttam egy mosoly félét. Pazar.- Segíthetek?- tette fel a kérdést, majd kivette a kezemből a vödröt és vizet mert bele.- Na mehetünk?- kérdezte, majd bizonyosan a a hitetlenkedő arcom láttán elmosolyodott. Annyira szívmelengető volt nézni.

- Ööö...- próbáltam valami értelmeset kinyögni rákvörösen.- Persze. De hova is?- Erre felkacagott. Direkt csinálja ezt? Nem látja, hogy így is eléggé el vagyok olvadva? Most még ez a ritmusos nevetés.

- Hát gondolom segítek neked cipekedni, ha már te mindig csak kiburítod- és huncutul rámmosolygot. Na jó. Ez fájt. Mi az, hogy mindig? Lehet, hogy néha-néha, lehet, hogy kicsit többször mint kéne, de nem mindig. Az túlzás lenne.

- Köszönöm- nem mondhatok nemet egy ilyen szempárnak. Felkapta a vödröt és elkezdettt mellettem sétálni.

- Mellesleg Adam Lambertnek hívnak- nyújtotta a kezét.

- Janessa Johnson- elkerekedett szemmel nézett rám.- Van valami baj?- kérdeztem.

- Nem, dehogy! Csak nem hallottam még ilyen névről. Nagyon tetszik- na tessék. Megint. Gondolom megint tiszta vörös vagyok.

- Köszönöm! Meg is érkeztünk-mondtam az ajtóm elött. - És a segítséget is köszönöm.- Adam átadta nekem a vödröt, bicentett és elsétált. Bennt a házban begyújtottam és elővettem a napokban gyakran forgatott könyveket. Éjjfél lehetett amikor álomra hajtottam a fejemet. De nem aludtam jól. Fel-felébredtem. És amikor éppen csukva volt a szemem Samre gondoltam. Már megint visszaestem arra a szintre, amikor elkezdtem reménykedni. Amkor bíztam abban, hogy talán él.

Reggel kopogtattak az ajtón. Kinyitottam és Adam állt elöttem.

- Adam!- mondtam meglepődötten.

- Jó reggelt Janessa! Remélem még nem reggeliztél. Mert arra gondoltam, hogy talán lenne kedved velem- emelt fel egy kosarat.

- Persze. Örömmel!- válaszoltam, hatalmas mosollyal az arcomon és kiléptem az ajtón.- És hova megyünk?

- Hát! Arra gondoltam, hogy a közeli rétre megyünk- és rám mosolygott. Megint azzal a féloldalas mosollyal. Gondolom megint tiszta vörös lehetek, mert most még jobban vigyorog.

- És mennyire van messze?-kérdeztem, hogy tereljem a témát. A válasz nem is igazán érdeklett.

- Hát, ez egy titkos hely, amit még én találtam. Lovaskocsival megyünk egy darabig, utána gyalogszerrel- mosolygtam egy sort, hátha azt hiszi, hogy érdekel. Elértünk egy pompázatos hintóhoz. Nem értettem, hogy miért nyitotta ki nekem az ajtót. Értetlenül néztem rá, és gondolom ez váltotta ki belőle a mosolyt. Már megint.

- Nem akarsz beszállni? Vagy majd mellette fogsz futni?- eleresztetem egy vigyort és beültem. Vártam , hogy ő is mellémhuppanjon, de ő bezárta az ajtót és felült a bakra. Elindultunk. Foggalmam sincs, hogy merre mentünk, csak mentünk. Egyszer hirtelen lefékeztünk és pár másodpercre rá kivágódott az ajtó. Adam állt elöttem és nekem nyújtotta a kezét. Megfogtam, majd ő lesegített. Rá mosolyogtam, ő viszonozta, majd elindultunk. Hosszú ideig némán ballagtunk egymás mellett. Láttam, hogy gondolkozik. Nem akartam megzavarni. És így néha lopva rápillanthattam. Elértünk egy patakhoz. És kérdőn néztem rá. Most mit csináljunk. Nem fogom felfedni magam elöte, csak azért, hogy ne legyek vizes. Rámnézett és minden bizonnyal ijedtséget látott, ezért átugrotta majd megint csak a kezét nyújtotta, amitt megint csak megfogtam. Elrugaszkodtam és Adam ölében kötöttem ki. Belenéztem a szemébe, ami hiba volt, mert egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Hosszú másodpercekig mélyen belenéztem. Egyszerűen rabul ejtett. Éreztem, ahogy forróság önti el az arcomat. Kikászálódtam Adam öleléséből, és elindultam az egyik irányba.

- Te hovamész?- kérdezte.

- Tudod, úgy volt, hogy reggelitünk. És már majdnem deél van. Én meg éhenhalok. Szóval, arra gondoltam, hogy elindulok, hogy minél elöbb odaérjünk és végre ehessek- válaszoltam úgy, hogy hátra se néztem.

- De akkor elég sokáig fog tartani, míg odaérsz, ugyanis pont az ellenkező irányba mész. Ekkor megtorpantam és ránéztem. Esdekelő tekintettel mutatott a helyes irányba. Morogva elindulta felé ő meg csak vigyorgott. Nem kellett sokat sétálnunk és elkezdtek a fák ritkulni. Egyre több fényt engedett magába a sűrű lombú erdő. Egyszercsak eltűnt előlünk az összes vékony tösző cserje és egy kicsiny rét terült el elöttem. Millió színben pompázott. Elakadt a szavam és egyszerűen nem tudtam belesétálni ebbe az idilli képbe. Ami még tökéletesebbé vált, amint Adam is a része lett. Intett, hogy kövessem, de nem tudtam megmozdulni a csodálattól, ezért odajött értem, megfota a kezem és kivezetett a napfényre. Letrített egy lópokrócot és leült rá. Én is ezt tettem. Valami olyasmit nyöghettem ki, hogy ez gyönyörű, majd ő rám mosolygott és körülnézett. Nekem a szemem egy nyakláncon ragatt. Soha nem néztem meg alaposan. Egy kis aranyszínű lánc volt, egy kör alakú medállal, amin egy ismeretlen írás volt. Adam észrevette, hogy nézem és a felsője mögé tette. Zavartan nézhettem rá mert elkezdett magyarázkódni:

- Családi ereklye. Még az apámtól kaptam, amit ő is az apjától és így tovább- bólintottam. De akkor is. Miért dugta el előlem?

0

1. fejezet

Az Úr 1732. esztendeje


A nevem Janessa Johnson. És boszorkány vagyok. Már az édesanyám is az volt és a nagyanyám is, aki a salemi boszorkányperek idején menekült el onnan és került egy kisvárosba: Prescottba. De egy nap vámpírok lopództak be az éj leple alatt és aki az útjukba került azt megölték. Az itteni boszorkányok feladatuknak gondolták, hogy megállítsák a vérivókat. Köztük a családom tagjai is...

Az utcáról vészjósló sikoltás hallatszott, majd az hirtelen elhallgatott. Édesanyám hirtelen ugrott ki az ágyából és elfutott nagyanyám szobájához, hogy felébressze. Visszafelé rám parancsolt, hogy menjek el Samért, a legjobb bartátnőmért, és bújjunk el valahol. A folyosón csak a cioőm kopogását lehetett hallani, majd hirtelen kivágodott az elöttem lévő ajtó, ahonnan Margarett, Sam édesanyja, lépett ki.

- Janessa! De jó, hogy itt vagy! Samantha már vár bennt! Siess be és rejtőzzetek el! Nincs sok időnk!- majd ezzel elrohant.

Besiettem a szobába és a szememmel Samet kerestem. Halk morajlást hallattam a hátam mögül. Ijedten megfordultam és a legjobb barátnőmmel találtam magam szemközt.

-Jan! Gyere! Anya azt mondta, hogy vámpírok törtek be a városba. El kell bújnunk!- majd megfogta a karomat és a pinelejáró felé vezetett. Felnyitotta az ajtót és letuszkolt a lépcsőn. Berángatott a lépcső alatti kis szekrénybe. ott vártuk, hogy vége legyen a vérengzésnek.

Hosszú ideje vártunk mikor hallottuk, hogy kinyílik a fenti ajtó. A lépcső halkan nyikorgott. Semelyikünk nem mert megmozdulni. Tudtuk, hogy nem ember az, aki kint, talán minket, keres. Ránéztem Samre és láttam a félelmet a szemében. Hallgatóztam, hogy talán elment az aki talán a halálunk lesz Nem hallottam semmit, ezért minden erőmet összeszedtem és résnyire nyitottam az ajtót, majd kilestem. Percekig nézelődtem. Percekig, amelyek óráknak tűntek. A pince csendes volt. Túl csendes. Hirtelen egy fej jelent meg elődtem. Láttam a szemében az ölni vágyást. A vérre való szomjazást. Sam sikoltott én meg egyszerűen lefagytam. A vámpír kitépte az ajtót és kirángatta mellőlem Samet. Egy hang se jött ki a torkomon. Csak egyre tudtam gondolni, hogy Samet ne! Kiugrottam a már felfedett rejtekhelyemről és a vámpírnak estem. Ott ütöttem ahol értem, de ahányszor sújtást mértem rá kezem egy jéghideg páncélba ütközött. A vámpír egy szemtelen mosolyt sejtetett és utána rám se hederített. Élvezte, hogy erőlködök azon, hogy megmentsem a legjobb barátnőm életét. Hátrébb álltam és minden erőmet össszeszedtem és azokra az órákra gondoltam, amikor édesanyámmal együtt ültünk a konyhában és a  boszorkányság művészetéről beszélt. Soha nem gondoltam, hogy amilyen meséket mesélt igazak lehetnek. A vérivó szörnyek, amelyek nem léphetnek ki fényes nappal mert elégnek, ezért csak éjjszakánként ölnek. Egészen két évvel ezelöttig, amikor is egy vámpír megtámadta édesapámat és megölte. Az összes haragomat próbáltam a vérivóra összpontosítani és kínt szabadítani rá. Sam fogva tartójának arca eltorzult, ahogy rászíbadítottam az erőmet. Elengedte Samet és a földre roskadt. Sam elfutott a seprűért és eltörte, hogy egy fakaró legyen belőle. Beledöfte, de karó eltört,ahogya jégpáncélba ütközött. A vámpír vágott egy vigyor félét de nem vagyok benne biztos, mert nem tudtam rendesen leolvasni a fájdalomtól eltorzult arcáról.

- Sam! Tölgyfa karó kell!-kiáltottam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy anyám mindig úgy mesélte a történtett, hogy tölgyfa vagy ezüst karóval lehet megölni egy vámpírt. Sam őrült keresésbe kezdett, de végül talált egy fás ládát. Kihúzott belőle egy hegyesnek tűnő ágat és a vérivó szívébe döfte. Soha nem láttam ilyet. A vámpír minden ere kirajzolódott a szeme színe hirtelen hófehérré változott és vad rázkódásba kezdett majd egycsapásra mozdulatlanná vált.

Sammel felsiettünk. Körülnéztünk hátha megtaláljuk édesanyáinkat. De sehol nem találtuk őket. Kirohantam az udvarra nem törődve az ellenséggel, amely bármelyik percben megölhet. Most a legfontosabb, hogy megtaláljam a szeretteimet. Sehol senki. Az egész város síri csöndben volt. Némelyik ablakból fény szűrődött ki. De egy pisszenést nem hallatszott. Éreztem, ahogy könny égeti a szememet. Elöttem egy alak rajzolódott ki, ahogy a földön fekszik. Elkezdtem rohanni a sziulett felé, reménykedve, hogy nem az édesanyám vagy a nagymamám fekszik ott. Ahogy odaértem elő tört belőlem a sírás. Talán a megkönnyebüléstől vagymég inkább a fájdalomtól, mert egy férfi feküdt elöttem vérben fürödve. De akkor hol van az akit keresek?

- Janessa!- hallottam Sam kétségbe esett hangját. Gyorsan megpördültem a saját tengelyem körül és a legjobb barátnőm eltorzult arcán láttam a kétségbe esést. Biztos látta az arcomon, hogy bármelyik percben összeroskadhatok. De most erősnek kell lennem és tovább kutatnom. De valami nem stimmel! Sam miért néz mindig így, hisz most már összeszedtem magam. Vagy mégsem? Rémülten rohanni kezdtem felé, majd hirtelen megtorpantam, mert a földön édesanyáink feküdtek. Leroskadtam és most már nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Úgy égettték volna az arcomat, mintha tüzes vassal égettek volna. Sam megpróbált lelket lehelni belém. Ő miért nem omlott össze? Miért nem sír? Hisz Margareth is ott feküdt. Ő is halott volt. Ő is elesett, akárcsak az enyém.

- Janessa! Mennünk kell! Gyere!- felráncigált és az istálló felé húzott. Leültem a sarokba és vártam a halált. Mégis miért kéne élnem? Hisz mindenki akit szerettem meghalt. Vagy mégsem, Az egyetlen élő szerettem éppen menekülni próbál arról a helyről, ahol ki tudja mennyi vérszomjas szörny ólálkodik. Felálltam és a lovamhoz siettem. Felnyergeltem majd kivágtattam Sam után. Kilovagoltunk a város kapuin és reméltem, hogy nem ütközünk egy újabb éhes hordába. Az irány észak felé vettük, hátha útközben találunk egy települést ahol biztonságban meghúzódhatunk. Elértünk egy városhoz, de nem engedtek be. Így kénytelenek voltunk a szabad ég alatt megpihenni. Egy csordogáló patak mellett álltunk meg. Riasztó bűbájt szórtam a közvetlen környezetünkbe, hogy ne közelíthessenek meg mindekt, majd tüzet gyújtottam. Leültem elé és csak a tüzet bámultam. Reméltem, hogy hamarosan felébredek ebből a szörnyű álomból. Sam leült mellém és átölelt. Ettől újra elsírtam magam. Ittvagyok 17 éves és tehetetlen.

- Nyugodj meg Jan! Hidd el minden rendeb fog jönni!-próbált megvigasztalni, de hogy hihetnék neki?

- Hogy tudnák megnyugodni? Hiszen anyu halott. Mindenki halott. Te miért nem akadsz ki? Miért nem?-zokogtam. Majd felálltam és az erdőbe rohantam. Hallottam Sam riat kiáltozását a hátam mögött. Hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, hogy álljak meg és forduljak meg. Menjek vissza, mert veszéjes itt a sötétben rohannom.

Találtam egy óriási fát aminen a tövéhez roskadtam. Fáztam. Teljesen üresnek éreztem magam. Azt se tudom, hogy miért futottam el. Nem kelett volna. Most mindkettőnket veszélybe sodortam. Vissza kell mennem. Még mielöttt kilép a körből és felbomlik a varázslat. Feltápászkodtam és elindultam visszafelé. Félúton láttam, ahogy Sam felém közeledik. Már mesziről integetett nekem, majd hirtelen megtorpant.

- Jan! Vigyázz!-kiáltotta és abban a pillanatban neszt hallottam a hátam mögül. Hátranéztem és egy gyilkos szem pár szegeződött nekem. Sikoly hagyta el a számat és megpróbáltam elfutni de az alak eltűnt. Ijedten Samra néztem, aki szintúgy eltűnt. Hova lett?

- Sam! Sam? Sam!- üvöltöttem.- Sam!- écsak arra tudtam gondolni, hogy ez mind miatttam történt, hisz ha nem jövök el a tűztől. Ha nem nyitom ki a szekrény ajtót. Ha akkoriban messsziíől elkerülöm Prescott városát.

Rohanni kezdtem. Nem tudom hova csak rohantam. És közben Sam nevét kiabáltam. Órákon át bolyongtam az erdőben mire visszataláltam a táborhoz. Felültem Mistyc Dream hátára megfogtam Casanova kantárát és elindultam, hogy városba érjek.

Reggel kakas kukorékolára ébredtem. Megmosakodtam és felöltöztem, majd lesétáltam a könyveimhez és nekiálltam tanulni. Ezt csinálom mát hosszú hónapok óta. Mióta Samet elrabolta egy vámpír. Megesküdtem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy bosszút álljak. Az összes vérivó, ami a közelembe kerül meghal.

Már napok óta ebben a városban volt a lakhelyem és most jött el az az idő, amikor arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy továbbálljak még mielött rájönnek ki is vagyok. Még a végén máglyán fognak elégetni. Összepakoltam a holmimat az utazóládámban. Majd kihúztam, hogy feltegyem a lovasszekérre. Lovamat nár befogták elé.Indulásra készen álltam.

Powered by Blogger.hu