Az Úr 1732. esztendeje


A nevem Janessa Johnson. És boszorkány vagyok. Már az édesanyám is az volt és a nagyanyám is, aki a salemi boszorkányperek idején menekült el onnan és került egy kisvárosba: Prescottba. De egy nap vámpírok lopództak be az éj leple alatt és aki az útjukba került azt megölték. Az itteni boszorkányok feladatuknak gondolták, hogy megállítsák a vérivókat. Köztük a családom tagjai is...

Az utcáról vészjósló sikoltás hallatszott, majd az hirtelen elhallgatott. Édesanyám hirtelen ugrott ki az ágyából és elfutott nagyanyám szobájához, hogy felébressze. Visszafelé rám parancsolt, hogy menjek el Samért, a legjobb bartátnőmért, és bújjunk el valahol. A folyosón csak a cioőm kopogását lehetett hallani, majd hirtelen kivágodott az elöttem lévő ajtó, ahonnan Margarett, Sam édesanyja, lépett ki.

- Janessa! De jó, hogy itt vagy! Samantha már vár bennt! Siess be és rejtőzzetek el! Nincs sok időnk!- majd ezzel elrohant.

Besiettem a szobába és a szememmel Samet kerestem. Halk morajlást hallattam a hátam mögül. Ijedten megfordultam és a legjobb barátnőmmel találtam magam szemközt.

-Jan! Gyere! Anya azt mondta, hogy vámpírok törtek be a városba. El kell bújnunk!- majd megfogta a karomat és a pinelejáró felé vezetett. Felnyitotta az ajtót és letuszkolt a lépcsőn. Berángatott a lépcső alatti kis szekrénybe. ott vártuk, hogy vége legyen a vérengzésnek.

Hosszú ideje vártunk mikor hallottuk, hogy kinyílik a fenti ajtó. A lépcső halkan nyikorgott. Semelyikünk nem mert megmozdulni. Tudtuk, hogy nem ember az, aki kint, talán minket, keres. Ránéztem Samre és láttam a félelmet a szemében. Hallgatóztam, hogy talán elment az aki talán a halálunk lesz Nem hallottam semmit, ezért minden erőmet összeszedtem és résnyire nyitottam az ajtót, majd kilestem. Percekig nézelődtem. Percekig, amelyek óráknak tűntek. A pince csendes volt. Túl csendes. Hirtelen egy fej jelent meg elődtem. Láttam a szemében az ölni vágyást. A vérre való szomjazást. Sam sikoltott én meg egyszerűen lefagytam. A vámpír kitépte az ajtót és kirángatta mellőlem Samet. Egy hang se jött ki a torkomon. Csak egyre tudtam gondolni, hogy Samet ne! Kiugrottam a már felfedett rejtekhelyemről és a vámpírnak estem. Ott ütöttem ahol értem, de ahányszor sújtást mértem rá kezem egy jéghideg páncélba ütközött. A vámpír egy szemtelen mosolyt sejtetett és utána rám se hederített. Élvezte, hogy erőlködök azon, hogy megmentsem a legjobb barátnőm életét. Hátrébb álltam és minden erőmet össszeszedtem és azokra az órákra gondoltam, amikor édesanyámmal együtt ültünk a konyhában és a  boszorkányság művészetéről beszélt. Soha nem gondoltam, hogy amilyen meséket mesélt igazak lehetnek. A vérivó szörnyek, amelyek nem léphetnek ki fényes nappal mert elégnek, ezért csak éjjszakánként ölnek. Egészen két évvel ezelöttig, amikor is egy vámpír megtámadta édesapámat és megölte. Az összes haragomat próbáltam a vérivóra összpontosítani és kínt szabadítani rá. Sam fogva tartójának arca eltorzult, ahogy rászíbadítottam az erőmet. Elengedte Samet és a földre roskadt. Sam elfutott a seprűért és eltörte, hogy egy fakaró legyen belőle. Beledöfte, de karó eltört,ahogya jégpáncélba ütközött. A vámpír vágott egy vigyor félét de nem vagyok benne biztos, mert nem tudtam rendesen leolvasni a fájdalomtól eltorzult arcáról.

- Sam! Tölgyfa karó kell!-kiáltottam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy anyám mindig úgy mesélte a történtett, hogy tölgyfa vagy ezüst karóval lehet megölni egy vámpírt. Sam őrült keresésbe kezdett, de végül talált egy fás ládát. Kihúzott belőle egy hegyesnek tűnő ágat és a vérivó szívébe döfte. Soha nem láttam ilyet. A vámpír minden ere kirajzolódott a szeme színe hirtelen hófehérré változott és vad rázkódásba kezdett majd egycsapásra mozdulatlanná vált.

Sammel felsiettünk. Körülnéztünk hátha megtaláljuk édesanyáinkat. De sehol nem találtuk őket. Kirohantam az udvarra nem törődve az ellenséggel, amely bármelyik percben megölhet. Most a legfontosabb, hogy megtaláljam a szeretteimet. Sehol senki. Az egész város síri csöndben volt. Némelyik ablakból fény szűrődött ki. De egy pisszenést nem hallatszott. Éreztem, ahogy könny égeti a szememet. Elöttem egy alak rajzolódott ki, ahogy a földön fekszik. Elkezdtem rohanni a sziulett felé, reménykedve, hogy nem az édesanyám vagy a nagymamám fekszik ott. Ahogy odaértem elő tört belőlem a sírás. Talán a megkönnyebüléstől vagymég inkább a fájdalomtól, mert egy férfi feküdt elöttem vérben fürödve. De akkor hol van az akit keresek?

- Janessa!- hallottam Sam kétségbe esett hangját. Gyorsan megpördültem a saját tengelyem körül és a legjobb barátnőm eltorzult arcán láttam a kétségbe esést. Biztos látta az arcomon, hogy bármelyik percben összeroskadhatok. De most erősnek kell lennem és tovább kutatnom. De valami nem stimmel! Sam miért néz mindig így, hisz most már összeszedtem magam. Vagy mégsem? Rémülten rohanni kezdtem felé, majd hirtelen megtorpantam, mert a földön édesanyáink feküdtek. Leroskadtam és most már nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek. Úgy égettték volna az arcomat, mintha tüzes vassal égettek volna. Sam megpróbált lelket lehelni belém. Ő miért nem omlott össze? Miért nem sír? Hisz Margareth is ott feküdt. Ő is halott volt. Ő is elesett, akárcsak az enyém.

- Janessa! Mennünk kell! Gyere!- felráncigált és az istálló felé húzott. Leültem a sarokba és vártam a halált. Mégis miért kéne élnem? Hisz mindenki akit szerettem meghalt. Vagy mégsem, Az egyetlen élő szerettem éppen menekülni próbál arról a helyről, ahol ki tudja mennyi vérszomjas szörny ólálkodik. Felálltam és a lovamhoz siettem. Felnyergeltem majd kivágtattam Sam után. Kilovagoltunk a város kapuin és reméltem, hogy nem ütközünk egy újabb éhes hordába. Az irány észak felé vettük, hátha útközben találunk egy települést ahol biztonságban meghúzódhatunk. Elértünk egy városhoz, de nem engedtek be. Így kénytelenek voltunk a szabad ég alatt megpihenni. Egy csordogáló patak mellett álltunk meg. Riasztó bűbájt szórtam a közvetlen környezetünkbe, hogy ne közelíthessenek meg mindekt, majd tüzet gyújtottam. Leültem elé és csak a tüzet bámultam. Reméltem, hogy hamarosan felébredek ebből a szörnyű álomból. Sam leült mellém és átölelt. Ettől újra elsírtam magam. Ittvagyok 17 éves és tehetetlen.

- Nyugodj meg Jan! Hidd el minden rendeb fog jönni!-próbált megvigasztalni, de hogy hihetnék neki?

- Hogy tudnák megnyugodni? Hiszen anyu halott. Mindenki halott. Te miért nem akadsz ki? Miért nem?-zokogtam. Majd felálltam és az erdőbe rohantam. Hallottam Sam riat kiáltozását a hátam mögött. Hallottam, ahogy a nevemet kiáltja, hogy álljak meg és forduljak meg. Menjek vissza, mert veszéjes itt a sötétben rohannom.

Találtam egy óriási fát aminen a tövéhez roskadtam. Fáztam. Teljesen üresnek éreztem magam. Azt se tudom, hogy miért futottam el. Nem kelett volna. Most mindkettőnket veszélybe sodortam. Vissza kell mennem. Még mielöttt kilép a körből és felbomlik a varázslat. Feltápászkodtam és elindultam visszafelé. Félúton láttam, ahogy Sam felém közeledik. Már mesziről integetett nekem, majd hirtelen megtorpant.

- Jan! Vigyázz!-kiáltotta és abban a pillanatban neszt hallottam a hátam mögül. Hátranéztem és egy gyilkos szem pár szegeződött nekem. Sikoly hagyta el a számat és megpróbáltam elfutni de az alak eltűnt. Ijedten Samra néztem, aki szintúgy eltűnt. Hova lett?

- Sam! Sam? Sam!- üvöltöttem.- Sam!- écsak arra tudtam gondolni, hogy ez mind miatttam történt, hisz ha nem jövök el a tűztől. Ha nem nyitom ki a szekrény ajtót. Ha akkoriban messsziíől elkerülöm Prescott városát.

Rohanni kezdtem. Nem tudom hova csak rohantam. És közben Sam nevét kiabáltam. Órákon át bolyongtam az erdőben mire visszataláltam a táborhoz. Felültem Mistyc Dream hátára megfogtam Casanova kantárát és elindultam, hogy városba érjek.

Reggel kakas kukorékolára ébredtem. Megmosakodtam és felöltöztem, majd lesétáltam a könyveimhez és nekiálltam tanulni. Ezt csinálom mát hosszú hónapok óta. Mióta Samet elrabolta egy vámpír. Megesküdtem, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy bosszút álljak. Az összes vérivó, ami a közelembe kerül meghal.

Már napok óta ebben a városban volt a lakhelyem és most jött el az az idő, amikor arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy továbbálljak még mielött rájönnek ki is vagyok. Még a végén máglyán fognak elégetni. Összepakoltam a holmimat az utazóládámban. Majd kihúztam, hogy feltegyem a lovasszekérre. Lovamat nár befogták elé.Indulásra készen álltam.