Az Úr 1735. esztendeje


3 év telt el az a bizonyos prescotti vámpír támadás óta. 3 hosszú és magányos év. Azóta megszámlálhatatlan vérivóval végeztem, de azt a bizonyos gyilkost nem találtam. Sem pedig Samet. Élve, illetve halva. Joban örülnék annak, ha őt egy sírban találtam volna meg. Sokkal jobban, mert akkor az nem azt jelenti, hogy vámpír lett belőle. Mert ha az lenne, talán végeznem kellene vele. Arra nem lennék képes. Ezek a gondoltaok ebben a 3 évben olyan gyakran futottak át az agyamon. Számtalanszor. De még mindig van egy kis részem amely reménykedik. Ami azt hiszi, hogy egy nap az egyik városban éppen Sam fog velem szembe sétálni. Dobogó szívvel. Nem pedig vérre szomjazó tekintettel. Az nem ő lenne, hisz Sam soha nem tudna bántani senkit és semmit. És amikor abban az erdőben láttam, tudtam, hogy csak értem aggódik és akár a tűzbe is képes lenne elmenni értem. És el is ment. Pedig elfuthatott volna és akkor semmi baja nem eshetett volna. Most pedig... Könny szökött a szemembe. Megtörötem az arcomat és áthajtottam a város kapuin.

Besétáltam a fogadóba, hátha megtalálom a megbízómat. Mióta Sam eltűnt azzal kerestem a kenyeremet, hogy megbízásokat kaptam. Szóval pénzért vámpírokat pusztítottam. Ebbe  porfészekbe is azért jöttem.

A sarokban egy rejtélyes alak ült. Éreztem, hogy ő az akit keresek. Elötte egy jó adag ital. Leültem elé, de ő meg se mozdult. Csak maga elé bámult. Vártam, hátha megmozdul. Élt. Legalábbis a mellkasa mozgott. Percekig néma csöndben ült majd felnézett rám. Tekintete üveges volt. Szaga akár egy több napja sörös hordóban ázó tetemnek. Csípte az orromat a bukéja. Mielött szóra nyitotta volna a száját, elötte alaposan körbe nézett.

- Vámpírvadász?- kérdezte a lényegre térve. Nem tudtam megszólalni ezért csak bólintottam.- Van egy feladatom számodra. Az utóbbi időben egyre több véletlen- az utóbbi szót nyomatékosan megnyomta- baleset történt. Én nem hiszek a véletlenekben- ekkor egy nagyot kortyolt.- Az itteni emberek túl bizakodók és nem veszik figyelembe, hogy az áldozatokban egy csepp vér nem maradt. Ráadásul mindez éjjszaka történt. Egyedül semmit nem tehetnék az ügy érdekében. Őszintén szólva annyira nagyon nem is akarok tenni semmit. Hisz biztos ott hagynám a fogamat. De nem rég hallottam rólad, aki némi pénzért  cserébe tisztogat. Nos én szívesen megfizetem a szolgálataidat. Legalább akkor biztonságban lennék itt.

- Ugye tudja, ha nem hívja be őket, akkor nem tudnak belépni a házba.

- Tisztában vagyok ezzel. De mégis jobban örülnék, ha eltűnnének innen. Nem szeretnék éjjszaka találkozni eggyel mikor hazafelé sétálok.- inkább dülöngél, ha ilyen iramba iszik tovább estig.- Itt van minden amit összetudtam gyűjteni az itt történtekről. Remélem tudtam valamennyit segíteni.- És ezzel egy átkötözött papír halmott rakott elém. Intett, gondolom azért, hogy menjek el. Ezért felálltam és kisétáltam. Most ideje keresni egy szállást estére.

A délutáni napfény megtörve sütött be a házba. Októberhez képest egész meleg volt. Már vagy harmadszorra olvastam át a kapott olvasmányt, de még mindig nem stimelt valami. Öt halott, akiből minden vér eltűnt. Ez eddig rendben is van. Amennyire rendebne lehet az, ha egy ember ilyen halált hal. De amit nem értettem, az az volt, hogy voltak állatok is, akik ilyen sorsra jutottak. Mégpedig három szarvasmarha. Ennek utána kell néznem. Kisétáltam. Éreztem, ahogy megtölti a tüdőmet az őszi idő. Mindig is imádtam az őszt. Olyan színes volt. És tele volt változásokkal.

Felnyergeltem Mistyc Dream-et és ellovagoltam az egyik gazdához, ahol elpusztult egy állat. A farm az erdő mellett feküdt. Festői kilátás nyílt a városra innen. Egy férfi szénát hányt az udvaron. Odaügettem mellé.

- Jó Napot!- köszöntem rá, erre ő ijedten fordult meg. Láttam a rettegést a szemében. De mitől félt?- Uram? Jól van?

- Jó Napot! Igen. Köszönöm a kérdését.- válaszolta, de nem volt valami meggyőző.- Miben segíthetek?

- Szeretnék pár kérdést feltenni a múltkor történtekkel kapcsoltaban- ekkor újra láttam a félelmet a szemében. Körülnézett és intett, hogy menjünk be a házba. Bennt egy bögre gőzölgő teát. És leült velem szembe, de némán hallgatott. Mi van itt, Senki sem képes beszélni?

- Tudom, hogy mit láttam- szólalt meg pár perc hallgatás után.

- És mit?

- Halált. Szörnyő halált. Az állataim egy részét széttépték. És egy csepp vérük nem maradt. csak a rothadó húst hagyta meg az az állat. Szürköletkor kihajtottam őket és reggel mikor mentem értük csak cafatokat találtam. Ez nem normális.

- És maga szerint mi művelte ezt?

- Vámpír!- jelentette ki hirtelen.- Tudom, hogy őrültnek látszom, de tudom, hogy az volt.

- Nem őrült. De most nézzen mélyen a szemembe. És ismételje el azt, amit mondok- soha nem szerettem megigézni az embereket. Hisz mi jogom van átverni őket?- Nincsenek vámpírok. Az állatait egy állat ölte meg, ami az erdőből jött elő.

- Nem vámpír tette, egy vadállat az erdőből marcangolta szét a marhákat- ismételte el messzeségbe meredő szemekkel.

Most éreztem úgy, hogy itt végeztem. Felálltam és kisétáltam. Miközben hazafelé tartottam furcsa érzés fogott el. Baéra pilantottam és azt hittem, hogy káprázik a szemem. Sam állt ott. Sam! Hisz ez lehetelen. Lovamat feléfordítottam, de ő a tömeg felé sietett, majd eltűnt az emberek között. Nem veszíthetem el újra, ha tényleg ő az akit látok. Remélem nem csap be újra a szemem, mint régen, közvetlenül a trauma után. Mindenben Samet láttam.

Az emberek mérgesen morogtak mikor közéjük hajtottam Mistyc Dream-et. Láttam a lány egyre jobban távolodó testét. Páni félelem töltött el. Ilyen nincs. Itt kell újra találkoznunk? És így? Miért menekül előlem. Hisz tudom, hogy látott. Én is őt. Lehet, hogy azt hiszi, hogy meghaltam, csak ő nem felém jön, hanem menekül előlem. Azt hiszi, hogy tudnám bántani? Még ha vérivó lennék, akkor sem. De mi van ha ő az. Ekkor megállítottam a lovamat. Lehet, hogy azért bújkál előlem, mert azt hiszi, hogy nem tudná megállni, azt h megöljön. De nem lehet az, hisz világos nappal van. Szikrázó napsütés. Nem élné túl vámpírként.

Csalódottan értema házhoz. Elmentem a kútra vízért és egész úton azon gondolkoztam, hogy ha az a lány Sam lett volna, akkor nem sétál el. Akkor odajön. Hisz ő olyan mintha a testvérem lenne. Hosszú sor várt a vízre. Volt, ahol egy egész család jött ki, volt ahol egy öregasszony próbálta elcipelni a több kilós vödröt. Megkönnyebültem mikor végre sorra kerültem. Felhúztam az adagomat, majd megfordultam. Ámde a vödör hatalmas csattanással a földön landolt. Akadályba ütközött. Még pedig egy élő akadályba. Ahogy fordultam meg beleütköztem a mögöttem állóban.

- Annyira sajnálom!-mondtam őszintén. Gyorsan fel akartam kapni a csöbröt, de a segítőm is éppen hajolt le érte. Az eredmény? Egy piros búb.

- Nem én sajnálom! Túl közel álltam- hallottam a mélyen búgó hangját. Annyira kellemes volt hallgatni. Ahogy ránéztem az első amit észrevettem és amiről elkapni se tudtam a tekintetemt a szeme. Ilyet még soha nem láttam. Az arca, olyan gyerekes a pillantása, pedig olyan erőt sugárzó, férfias. A kék vegyült a szürkével és a zölddel. Olyan életvidámságot sugárzott, és úgy csillogott. Mikor éreztem, hogy elvörösödök elfordultam, de a szemem sarkából láttam egy mosoly félét. Pazar.- Segíthetek?- tette fel a kérdést, majd kivette a kezemből a vödröt és vizet mert bele.- Na mehetünk?- kérdezte, majd bizonyosan a a hitetlenkedő arcom láttán elmosolyodott. Annyira szívmelengető volt nézni.

- Ööö...- próbáltam valami értelmeset kinyögni rákvörösen.- Persze. De hova is?- Erre felkacagott. Direkt csinálja ezt? Nem látja, hogy így is eléggé el vagyok olvadva? Most még ez a ritmusos nevetés.

- Hát gondolom segítek neked cipekedni, ha már te mindig csak kiburítod- és huncutul rámmosolygot. Na jó. Ez fájt. Mi az, hogy mindig? Lehet, hogy néha-néha, lehet, hogy kicsit többször mint kéne, de nem mindig. Az túlzás lenne.

- Köszönöm- nem mondhatok nemet egy ilyen szempárnak. Felkapta a vödröt és elkezdettt mellettem sétálni.

- Mellesleg Adam Lambertnek hívnak- nyújtotta a kezét.

- Janessa Johnson- elkerekedett szemmel nézett rám.- Van valami baj?- kérdeztem.

- Nem, dehogy! Csak nem hallottam még ilyen névről. Nagyon tetszik- na tessék. Megint. Gondolom megint tiszta vörös vagyok.

- Köszönöm! Meg is érkeztünk-mondtam az ajtóm elött. - És a segítséget is köszönöm.- Adam átadta nekem a vödröt, bicentett és elsétált. Bennt a házban begyújtottam és elővettem a napokban gyakran forgatott könyveket. Éjjfél lehetett amikor álomra hajtottam a fejemet. De nem aludtam jól. Fel-felébredtem. És amikor éppen csukva volt a szemem Samre gondoltam. Már megint visszaestem arra a szintre, amikor elkezdtem reménykedni. Amkor bíztam abban, hogy talán él.

Reggel kopogtattak az ajtón. Kinyitottam és Adam állt elöttem.

- Adam!- mondtam meglepődötten.

- Jó reggelt Janessa! Remélem még nem reggeliztél. Mert arra gondoltam, hogy talán lenne kedved velem- emelt fel egy kosarat.

- Persze. Örömmel!- válaszoltam, hatalmas mosollyal az arcomon és kiléptem az ajtón.- És hova megyünk?

- Hát! Arra gondoltam, hogy a közeli rétre megyünk- és rám mosolygott. Megint azzal a féloldalas mosollyal. Gondolom megint tiszta vörös lehetek, mert most még jobban vigyorog.

- És mennyire van messze?-kérdeztem, hogy tereljem a témát. A válasz nem is igazán érdeklett.

- Hát, ez egy titkos hely, amit még én találtam. Lovaskocsival megyünk egy darabig, utána gyalogszerrel- mosolygtam egy sort, hátha azt hiszi, hogy érdekel. Elértünk egy pompázatos hintóhoz. Nem értettem, hogy miért nyitotta ki nekem az ajtót. Értetlenül néztem rá, és gondolom ez váltotta ki belőle a mosolyt. Már megint.

- Nem akarsz beszállni? Vagy majd mellette fogsz futni?- eleresztetem egy vigyort és beültem. Vártam , hogy ő is mellémhuppanjon, de ő bezárta az ajtót és felült a bakra. Elindultunk. Foggalmam sincs, hogy merre mentünk, csak mentünk. Egyszer hirtelen lefékeztünk és pár másodpercre rá kivágódott az ajtó. Adam állt elöttem és nekem nyújtotta a kezét. Megfogtam, majd ő lesegített. Rá mosolyogtam, ő viszonozta, majd elindultunk. Hosszú ideig némán ballagtunk egymás mellett. Láttam, hogy gondolkozik. Nem akartam megzavarni. És így néha lopva rápillanthattam. Elértünk egy patakhoz. És kérdőn néztem rá. Most mit csináljunk. Nem fogom felfedni magam elöte, csak azért, hogy ne legyek vizes. Rámnézett és minden bizonnyal ijedtséget látott, ezért átugrotta majd megint csak a kezét nyújtotta, amitt megint csak megfogtam. Elrugaszkodtam és Adam ölében kötöttem ki. Belenéztem a szemébe, ami hiba volt, mert egyszerűen nem tudtam levenni róla a szememet. Hosszú másodpercekig mélyen belenéztem. Egyszerűen rabul ejtett. Éreztem, ahogy forróság önti el az arcomat. Kikászálódtam Adam öleléséből, és elindultam az egyik irányba.

- Te hovamész?- kérdezte.

- Tudod, úgy volt, hogy reggelitünk. És már majdnem deél van. Én meg éhenhalok. Szóval, arra gondoltam, hogy elindulok, hogy minél elöbb odaérjünk és végre ehessek- válaszoltam úgy, hogy hátra se néztem.

- De akkor elég sokáig fog tartani, míg odaérsz, ugyanis pont az ellenkező irányba mész. Ekkor megtorpantam és ránéztem. Esdekelő tekintettel mutatott a helyes irányba. Morogva elindulta felé ő meg csak vigyorgott. Nem kellett sokat sétálnunk és elkezdtek a fák ritkulni. Egyre több fényt engedett magába a sűrű lombú erdő. Egyszercsak eltűnt előlünk az összes vékony tösző cserje és egy kicsiny rét terült el elöttem. Millió színben pompázott. Elakadt a szavam és egyszerűen nem tudtam belesétálni ebbe az idilli képbe. Ami még tökéletesebbé vált, amint Adam is a része lett. Intett, hogy kövessem, de nem tudtam megmozdulni a csodálattól, ezért odajött értem, megfota a kezem és kivezetett a napfényre. Letrített egy lópokrócot és leült rá. Én is ezt tettem. Valami olyasmit nyöghettem ki, hogy ez gyönyörű, majd ő rám mosolygott és körülnézett. Nekem a szemem egy nyakláncon ragatt. Soha nem néztem meg alaposan. Egy kis aranyszínű lánc volt, egy kör alakú medállal, amin egy ismeretlen írás volt. Adam észrevette, hogy nézem és a felsője mögé tette. Zavartan nézhettem rá mert elkezdett magyarázkódni:

- Családi ereklye. Még az apámtól kaptam, amit ő is az apjától és így tovább- bólintottam. De akkor is. Miért dugta el előlem?