A délután nagy részét a mezőn töltöttük. Beszélgettünk. Egyre jobban megkedveltem Adamet. De olyan volt, mintha valamit titkolna. És ez elbizonytalanított, ennek ellenére teljesmértékben megbíztam benne.  Fel kellett állnom, mert úgy éreztem, mintha több ezer hangya mászkálna a lábamban.

- Hova mész?- kérdezte ijedten, mintha azt hinni, hogy itt tudnám hagyni.

- Muszáj sétálnom. Alig érzem a lábaimat- ő csak bólintott. Elindultam az erdő fele. Ahogy beléptem a fák köz, olyan érzésem lett mintha hirtelen éjjszaka lenne, mert a réten hétágra sütött a nap, viszont a lombok kevés fényt engedtek be maguk közé. Ahogy sétáltam beleléptem egy gödörbe és a földre zuhantam. Egy néma sikoly hagyta el a számat. Eltört a bokám. Mintha tűz mardosná. Ez nem lehet igaz! Pont most? Muszáj varázsolnom. Rátettem a fájos testrészemre a kezem és nekiálltam varázsigét mormolni. Éreztem a kezem alatt, ahogy a csontok összeforrnak. A fájdalom eltorzitotta az arcomat. Már majdnem kész. A fájdalom is kezdett alábbhagyni. Ekkor lépéseket hallottam magam mögül, ezért abbahagytam a gyógyítást.

-Janessa! Jól vagy?- kérdezte Adam megijedve.

- Igen. Köszönöm. De, hogy kerülsz ide?- erre ő fura képet vágott.

- Láttam ahogy elesel és siettem, ahogy tudtam. Mutasd!- nyúlt a bokámért. Alaposan megnézegette és gyengéden végigsimogatta, közben pedig nagyon tudományos képet vágott. Miután végzett nyugodt arccal csak annyit mondott, hogy:

- Minden rendben. Csak meghúzódhatott. Fel tudsz állni?- kérdezte óvatossággal a hangjában. Én bólintottam és elkezdtem feltápázkodni, de ahogy megpróbáltam kiegyenesedni és ráhelyezni a lábamnak járó testsúlyomat éreztem, hogy most fogom megölelni a földet. Ahogy dőltem, azon gondokodtam, hogy Adam vajon mekkora romhalmaznak nézhet. Ugyan már! Még is rajtam kívűl ki képes belelépni egy gödörbe? Egyszercsak biztonságotadó karok nyúltak utánam és kaptak el a becsapódás elött.

-Janessa!- mostmár tisztán kivehető volt a félelem a hangjában.

- Jól vagyok, csak fáj egy kicsit a lábam- néztem a földet, mert tudtam ,hogy a szemében is látszik az ijedtség.

- Akkor haza megyünk- jelentette ki

- Nem!- ezen még én is meglepődtem, hogy ilyen határozott vagyok.

- De- kötötte ebet a karóhoz.- Látom, hogy fájdalmaid vannak. Hazaviszlek és kitalálunk valamit- mondta és felkapott az ölébe. Elmosolyodott, de gondolom megint csak rajtam, hisz tágra nyíltak a szemeim és újra vörös lettem. Egy paradicsom bagoly szemekkel. Ezen még én is röhögnék. Elindult vissza a pokróchoz. Letett a földre és nekiállt összepakolni. Hogy fog engem is meg a kosarat is elbírni? Főleg, hogy még a patakon is át kell ugrani. Az elgondolkodásból az ébresztett fel, hogy éreztem, hogy megint a földtől egy bizonyos távolságra kerültem. Adamra néztem, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Nyaka köré fontam a karomat és észrevettem, ahogy a szája széle egy pillanatra megremeg. Ettől hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Ő furcsán nézett rám és én próbáltam hamar összeszedni magam és komoly arcot vágni. Nem sikerült valami jól, mert Adam elkezdett nevetni. Csak most vettem észre, hogy olyan könnyen visz és úgy érzem, mintha lebegnék. Hirtelen fáradság lett urrá rajtam.

Tűz ropogására ébredtem. Hirtelen kipattantak a szemeim. Hirtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Felültem és meglepődve láttam, hogy a saját lakásomban vagyok. De hogyan kerültem ide. Hisz nem olyan régen még Adam hozott a karjaiban.

- Adam?- kérdeztem óvatosan, attól félve, hogy ez a pár nap csak valami álom volt, amely bármelyik percben elillanhat. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy kinnt már leszállt az éjj. Felálltam, körülnéztem és hatalmas csalódottság fogott el. Ugyanis egyedül voltam. Sehol senki. Visszaroskadtam a kanapéra és a tűzbe bámultam. Úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Felállttam és elsétáltam a szobámba.

Reggel izadtan keltem fel. Nem volt épp egy túl jó álmom. Egy erdőben sétáltam. A vámpír után kutattam. És az erdőből fura hangok szűrődtek ki. Akkor ébredtem meg mikor szemközt néztem a halállal. Lefürödtem és felöltöztem. Megterítettem egy személyes reggelimet és nekiálltam a nap legfontosabb étkezésének. Reggeli közben Adamre gondoltam. Talán az egész álom volt?. Az lehetetlen. Ahhoz túl valóságos volt. És csak most vettem észre h fáj a bokám és, hogy be van kötve. Ezek szerint minden valós volt. De akkor hova tűnt? Kopogtak az ajtómon. Megörültem, mert azt hittem Adam. Legalábbis bíztam benne. Kinyitottam és a megbízom állt elöttem.

- Bemehetek?- kérdezte sokszor körülnézve.

- Elnézést, de nem fogom behívni. Soha senkit sem hívok be.- erre igen furcsán nézett rám. Visszasétáltam a konyhába és néztem, ahogy az úr értetlenül bámul a nyitott ajtóból, majd átlépett a küszöbön. Intettem, hogy csukja be az ajtót, majd feléfordultam és vártam, hogy elmagyarázza, hogy mit keres itt.

- Hogy halad a mi kis ügyünkkel?- kérdezte alig halhatóan. Éreztem rajta, hogy megint a "második" otthonából jött megtisztelni engem.- Nincs sok időnk. Tegnap este megint volt egy halál eset- hevesen kezdett verni a szívem. És ha Adammel történt valami. Hiszen nem láttam. És bizoyosan este lehetett, amikor hazaindult.- Egy idős asszony esett áldozatul- erre éreztem, hogy nyugalom fog el.

- Értem. Ma este megyek az erdőbe, hátha találok valamit- ő csak bólintott és kivett egy pénzes zacskót a kabátja alól, amit letett az asztalra, majd kisétált. Az egész napomat a házban töltöttem és gondolkodtam. Valamikor a vámpírtámadásokon, volt, hogy Samen, de legtöbbször Adamen. Mikor leszállt az éjj belebújtam a kabátomba és az ujjába karót rejtettem. Kimentem Mistyc Dreamért. Kilovagoltam az erdő felé. Amikor egyre sűrűbben vettek körül megállítottam a lovamat és leszálltam. Belesuttogtam a fülébe, hogy vágtasson haza, majd elindultam még beljebb az erdőbe. Hallottam Mistyc patáinka egyre halkabb hangját a földön, ahogy távolodott. Ahogy befelé haladtam egyre jobban rámnehezedett egy nyomás. A levegő súlyosan lengett és valami köd féle képpen volt jelen. A puha moha mezőn lépdeltem és úgy éreztem, mintha egy szőnyeg lenne a lábam alatt. Hosszú ideje köröztem, de semmi különöset nem találtam, Minden rendben volt, ha rendben lehet az, hogy alig volt állat. Megálltam egy vasatg törzsű fa mellett és vártam. Nem tudom mire, de kellett egy jel, ami arra mutat, hogy tényleg van valami itt.Ahogy ezek a gondolatok száguldoztak a fejemben neszt hallottam a hátam mögül. Megfordultam, hátha meglátom, de csak az erdő néma csöndjét fedeztem fel. Majd újra hallottam erre megint megpördültem a tengelyem körül. Újra a sötétbe bámultam. Pár percig néma csönd volt az erdőben. Éreztem, hogy vki a nyakamba liheg. Lassan megfordultam, de senki sem állt mögöttem. Ahogy balra pillantottam láttam, hogy egy árny tűnik el előlem. A szív verésem felgyorsult. Akár mennyire is sokszor éltem ár ezt, mindig úgy éreztem, hogy elösször fogom megtenni. Mint anno Prescottban. Becsuktam a szememet és koncentráltam. Éppen rászabadítottam volna az erőmet a célre egy vadállat hőrgését hallottam meg. Ijedten néztem körbe. Ilyet még nem tapasztaltam. Arréb léptem, hogy megnézzem, hogy mi történt. Hatalmas csattanást hallottam. Mikor megdörren az ég. Majd újból és újból. Közben a vadállat hörgést hallottam. Elkezdtem rohanni, ahogy csak a lábam bírta. Csak akkor nyugodtam meg mikor a csukott ajtónak dőlve vettem szaporán a levegőt. Könny gördült le az arcomról. Rávetettem magam az ágyra és szószerint álomba sírtam magam.  Reggel arra keltem, hogy valaki az ajtón dübörög. Kikászálódtam és kicsaptam az ajtót. A ház tulajdonosa állt elöttem.

- Jó reggelt! Miben segíthetek?- kérdeztem udvariasan.

- Reggelt?? Már elmúlt dél. Azt hittük, hogy valami baja esett.

- Nem, dehogyis, csak fáradt voltam- kezdtem el szabadkozni. Ő csak bámult rám míg végül leesett a tantusz. Bementem majd gyorsan vissza is értem néhány arany pénzzel. A kezébe nyomtam, mire ő bólintott és elsétált. Fáradtan kiléptem a szikrázó napfénybe. Úgy döntöttem újra ellátogatok a kútra vízért. Hátha megint találkozok Adammel. Ahogy sétáltam láttam egy magas fekete hajú férfit. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Adam is magas volt és a fekete haját nehéz lenne eltéveszteni. Hát most sikerült. Ugyanis "Adam" megfordult, de nem egy fiatal férfiú állt elöttem, hanem egy öregember. Nem tudom, hogy téveszthettem össze. Bizonyosan annyira vágytam a viszontlátásra, hogy bárkivel összekeverhetném. Hazafelé olyan lassan mentem, ahogy csak bírtam. Már messziről láttam, hogy valaki az ajtóm elött állt. De most nem mertem újra bizakodni, hogy talán Ő az. Lehajtott fejjel robogtam hát tovább. Már majdnem odaértem, mikor éreztem, hogy valaki kiveszi a kezemből a vödröt.

- Mi...- mondtam volna valamit és mikor felnéztem a szívem hatalmasat dobbant.

- Láttam, hogy megint nehezen viszed. Amúgy is. Ez már szinte szokássá válik- próbált viccelődni Adam.