Nah meghoztam. Tudom "kicsit" késve, és nagyon keveset, de alig van időm és ráadásul most h esett a hó folyton elment az áram. De próbálom a következő fejit hosszabra és hamarabb hozni. Addig is jó olvasást :)

 

Adam kivette a kezemből a vödröt és elindult. Engem otthagyva, mivel értetlenül csak bámultam. Eleresztett egy féloldalas mosolyt. Utána szaladtam és csak néztem, várva a magyarázatra, hogy az utóbbi napokban miért tűnt el. Elnéztem a piac irányába, ekkor hirtelen megtorpantam. Sam állt nem messze tőlem. Éreztem, ahogy öntudatlanul egymás elé helyezem a lábaimat és feléindulok. Mintha távolról hallanám Adam hangját és érezném a kezét az enyémen.

- Janessa! Állj meg! Hová mész?- de én csak mentem tovább. Egyre gyorsabban. Szinte már szaladtam és a végén már teljes erőmből rohantam. Az a lány, akiről azt feltételeztem, hogy Sam ugyancsak ezt tette. Csakhogy nem felém, hanem pont ellenkezőleg. Egyre nőtt a távolság közöttünk. Embereken kellett átvergődnöm. Sokan mérgesen néztek rám, valaki pedig értetlenül. Nem csodálom, hisz nem is tudják, hogy min megyek keresztül. És ez így jó. Örülök neki, hogy nem kell átélni azt a fájdalmat éveken keresztül, amit én éltem át. A seb, amit Sam és a családom elvesztése okozott, már majdnem teljesen begyógyult. Illetve, csak szerettem volna, ha begyógyul, de nem az történt, hanem a munka, midnen erőmet elvette és egyszerűen nem volt időm a bennem uralkodó űrön gondolkodni.

- Sam! Kérlek!- éreztem, ahogy könnycseppek folynakle az arcomon.- Sam! Kérlek! - ismételtem magamat sokadjára. Kinyílt egy ajtó és egy öreg hölgy állt elöttem. Érdekesen nézett rám, mintha bolond lennék. Valószínű, hogy az elöbbi akcióm miatt bélyegezett el annak.

- Elnézést, de megtenné, hogy nem töri be az ajtót?

- Bocsánat! De beszélnem kell azzal a lánnyal aki az elöbb rohant be ide!

- Nem tudom miről beszél- és már csukta is be az ajtót, de a lábamat elé raktam.

- Nézze! Tudom, hogy elég érdekes az amit most mondani fogok, de muszáj beszélnem vele, mert azt hittem ogy több éve meghalt. Nem érdekel, hogy mit kell tennem, de muszáj, érti?- erősködtem.

- Janessa!- ért mellém Adam. Ijedten nézett rám, majd az ugyancsak úgy néző asszonyra is, aki erősen próbálkozott az ajtó bezárásával.- Mi folyik itt?- fordult felém ezzel a kérdéssel.

- Semmi- engedtem el az ajtót, mire az hangos puffanással csapódott be. Megfordultam és elkezdtem gyorsan szedni a lábaimat, vissza az ideiglenes otthonom felé. Könnyek csorogtak le az arcomon. Könnyek. Utáltam sírni. Nem szeretettem kimutatni az érzéseimet. Túlságosan is fájnak. Így is sok a szomorúság a világban, nem kell, hogy én is tetézzem a bajt. De ez a pár könnycsepp nem sokat ronthat. De nekem számított. Egyre gyorsabban haladtam, míg azt nem vettem észre, hogy már szaladok. Arcomat a sós víz mosta. Éreztem, hogy valaki hátulról megragad és magához ölel. Éreztem az illatát, soha nem tudnám elfelejteni. Jó érzés volt Adamhez bújni, még akkoris, ha csak egy kis időre. Próbált csitítgatni, de nem sokra ment vele, hiszen a jó érzéstől bűntudat lángja gyúlt fel, ami egyre inkább égette midnenem. Könnyeim egyre szaporábban hulltak a poros földre.

- Janessa! Nyugodj meg kérlek! És mondd el, hogy mi lelt!- mondta és máris elengedett, de a kezemet megfogta és elkezdett vezetni, vissza a házba.

Lehuppantam egy fotelba és vártam, hogy megszólaljon, de őcsak elöttem ült és kiváncsian figyelt. A szemében egyszerre volt jelen a kiváncsiság és az aggódás.

- Ugye tudod, hogy nem tudod örökre eltitkolni, hogy mi bánt. Ezt meg kell magyaráznod!

- Miért tenném? Nem tartozom senkinek sem magyarázattal- jelentettem ki.

- Jól van- ezzel felállt. Én csak bambán bámultam rá.

- Most hova mész?

- El. Ha annyira sem bízol bennem, hogy elmond, hogy miért vagy olyna szomorú, akkor szerintem nem kéne itt lennem.

- Ne- nyüszítettem elhaló hangon és kaptam utána. Megfordult és újra velem szembe ült le. Várakozóan nézett rám.

- Pár éve Prescottban jártam a családommal és a legjobb barátnőmmel Sammel. Ott volt az ő anyukája is. Sammel születésem óta a legjobb barátok voltunk. Mindent együtt csináltunk. Soha nem csalódtam benne. És mindig bíztam benne. Ha valamit az egyikünk csinált azt a másik is. Nem hagytuk egymást sohasem cserben. De amikor odaértünk megtörtént a baj. Egyik este lemészárolták a családomat, de én és sam túléltük. De mikor előbújtunk a rejtekhelyről és megtaláltam anyámat- ekkor könny gyűlt a szemembe- ő nem jött oda velem. Kiszöktünk a városból és az erdő mellett pihentünk meg. Sétáltam, hogy feldolgozzam a történteket. Sam utánam jött. Épp visszafelé tartottunk amikor azok közül, akik a városban pusztítottak, egy elrabolta őt.- Nem tudtam megálljt parancsolni a öknnyjeimnek.- Évek óta abban a tudatben éltem, hogy egyedül maradtam a világban. De mióta idekerültem folyton őt látom. Vagy valakit, aki szinte ugyanolyan mint ő. De mindig eltűnik előlem és soha nem voltam még annyira közekl mint ma. És ha ő tényleg Sam, akkor miért menekül előlem...- az utólsó szónál kitört belőlem minden. Adam arcán aggódás jelent meg, de meglepődötsség. Mellámült és átölelt. Hosszú perceken keresztül zokogtam a vállának dőlve. Éreztem, hogy már teljesen könnyes lett a ruhája. De őt ez nem zavarta. Mozdulatlanul ült mellettem és várta, hogy vége legyen a sírásrohamomnak. Éreztem, ahogy az álmosság eluralkodik rajtam. Behunytam a szemem és átadtam magam neki. Hadd rántson magával. hadd legyek egy olyan világban, még akkor is ha csak rövid ideig, ahol nem érzek fájdalmat és szenvedést. Álmomban újra és újra visszatértem abba a bizonyos erdőbe. Csak mindig más döntést hoztam. De egy valami nem változozz. Samet mindannyiszor elvesztettem. Felébredtem, ahogy felemelt és az ölében elvitt az ágyamig. De utána, megintcsak visszaestem az álomvilágba...

Reggel arra keltem, hogy a napfény besüt a szobába. Csodálatos őszi reggel volt. Felültem, de úgy éreztem, hogy nem is aludtam az este. Nyúzottan kikeltem az ágyból és kifelé indultam. Semmire sem emlékeztem a tegnap estéből. Az utolsó emlékem, hogy a kanapén ülök Adammel szemben, és elkezdem neki mesélni, hogy mi történt velem, de úgy, hogy ne derüljön ki semmi. Az ajtóban megtorpantam. A kanapén Adam aludt. A szófa közel sem volt akkora, mint ő azért a lábai lennt lógtak a földön. Elég vicces látvány volt. Halkan kisurrantam akonyhába, írtam egy cetlit, majd kiléptem a szabadba és a piac felé indultam...