Sziasztok! Itt van az új rész. Remélem tetszik ;)

 

 

Körülnéztem és vettem néhány dolgot, amiről úgy gondoltam, hogy szükségem lehet, mind az ételhez, mind a munkámhoz. Megpakolt kosárral értem haza. Halkan nyitottam ki az ajtót és besurrantam. Ránéztem arra a helyre, ahol Adam aludt, de most megintcsak hűlthelye volt. Mindig ezt csnálja? Nagyot sohajtottam, majd besétáltam a konyhába, közben azon gondolkodva, hogy megint eltűnik e pár napra. Elpakoltam majd neki álltam, hogy valami ehetőt készítsek. Unottan szeleteltem a zöldségeket, mikor Adam belépett az ajtón.

- Szia!- köszönt. Ijedten felkaptam a fejem, de közben elvágtam az ujjam. Éreztem, ahogy a meleg vér folyik le az ujjamon. Ránéztem Adamre, aki ijedten bámulta a sebet. Minden olyna hamar történt. De mégis mintha percekig tartott volna. Adam arca eltorzult. A szeme más lett. Nem lehet összetéveszteni semmivel sem. Én már láttam ilyet. Nem is egszer. Láttam a vérszomjat a szemében, és ahogy a véremet bámulta egyre rosszabb lett. Felkaptam a kést és ráüvöltöttem. Ijedten nézett rám, majd a késre és vissza a sebemre. Előre tette a lábár, amjd vissza. Láttam a küzdelmet az arcán. Megfogta az asztalt. Olyan erővel szorította, hogy ahol hozzáért por lett a fából. A táskámhoz szaladtam elővetem egy számszeríjat és rászegeztem. Magamban mondogattam, hogy Húzzd meg. Hiszen ő csak egy a többbi közül. Egy gyilkos. De nem tudtam megtenni.  Adam arca egyre jobban eltorzult. Célra tartottam az íjat. A nyilak vége ezüsttel volt bevonva. Biztos halál egy vámpr számára. Láttam, hogy Adam megtántorodik. Erősen küzdött. A földre nézett, majd rám és újra normális volt az arca. Eleresztett egy féloldalas mosolyt, mintha mi sem történt volna. Hitetlenkedve néztem rá. De a nyílat még mindig rászegezve.

- Kérlek tedd már le! Amennyire a vödröt tudod cipelni, biztos elsül és annak nem lenne jó vége- viccelődött.

- Tessék? Normális vagy? Egy vámpír vagy! És ne öljelek meg?-keltem ki magamból.

- Ha meg akarnál ölni, már megtetted volna. És ezt te is tudod- lépett közelebb hozzám.

- Ne gyere a közelembe!- kiabáltam. Elindultam az ajtó felé, de Adam utamat állta.

- Mégis hovámész?

- El innen! Bocsánat, de nem akarok egy olyan ember közelében lenni, aki bármelyik percben meg akar ölni és a véremre szomazik- szemében csalódottság ült ki.

- Nem akarlak megölni. Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy bántottalak. És nem csak a te vérdere szomjazok. hanm mindenkiére. De senkit nem bántok ok nélkül.

- Mert az öléshez ok kell?- éreztem, ahogy feladom és egyre kevésbé félek tőle. Alig volt köztünk fél méter, de nem éreztem félelmet. Biztonságot azt még inkább. Pedig egy olyan áll elöttem, akit szívből kéne gyűlölnöm, mert az, ami.

- Nézzd, ha el akarsz menni, akkor nem akadályozom meg. De ha kiváncsi vagy, hogy mit miért tettem, akkor leülsz és végighallgatsz- mondta és elállt előlem, hogy szabad utat adjon az ajtó felé és a kanapé felé is. Fejemben kavarogtak a gondolatok. Az eszem azt diktálta, hogy az utcát válasszam, ahol biztonságba lennék tőle. De a szívem viszont, azt, hogy minél több időt töltsek vele. Hosszú másodperceken keresztül néztem a két lehetősét. Majd Adamre, ami midnent eldöntött. Elindultam és leültem. Újból ránéztem és eg  mosolyt véltem felfedezni az arcán.

Odajött és megint csak velem szembe leült. de még mielött neki kezdhetett volna a mondandójának feltettem egy fontos kérdést.

- Hogy lettél... ilyen?- emeltem rá a tekintetemet.

- 1649-ben születtem, Londonban. Nem voltunk épp a leggazdagabbak, de a legszegényebbek sem. Amikor 1664-ben a pestis tombolt Londnoban, lehetőséget kaptunk, hogy elmeneküljünk. Vidékre költöztünk, azzal a tudtattal, hogy oda talán nem terjed el a betegség. Egy évet töltöttünk ott és amikor visszatértünk Londonba láttuk, hogy mekkora puszítást végzet a fekete halál. Szörnyű látvány volt. Majd 1666-ban útnak indult egy olyan pusztító tűz, amilyet még soha nem láttam.  Befutottam egy házba, ami lángra lobbant, hogy kihozzak valakit. Sajnos nem éltem volna túl. Az emeleti szobában, nem bírtam tovább és elestem. A halál szélén lebegtem. Láttam a fényt, mikor egy erős kar megragadott. Amikor magamhoz tértem egy házban voltam, de rettenetes fájdalmaim voltak. Égett mindenem és annyira éhes voltam. Mintha semmi sem tudta volna csillapítani. napokig voltam ebben az állapotban. Közben valaki mindig ellenőrzött. És beszélt hozzám. hogy hamarosan vége, hogy milyen jó lesz utána. hogy legyőzhetetlen leszek. Mikor a fájdalom enyhülni kezdett midnen más lett. Olyan dolgokat láttam és hallotam, amit még addig soha. És az az érzés amit a szomj okozott, semmihez sem volt hasonlítható. Marta a torkomat. De ő csak azt mondta, hogy ez természetes.

- Ki mondta?- szakítottam félbe. erre ő rámnézett. Elmosolyodott.

- Sarah. Átváltoztatott. Azt mondta, nem volt más választása, hogy majdnem meghaltam. De így is halott vagyok. Ez természet ellenes. Jobb lett volna, ha ott abban a londoni házban maradok.

- Ne mondj ilyet!

- De! Janessa, én halott vagyok. Nem kéne itt lennem, inkább egy koprsóban jó mélyen a föld alatt. És akkor nem esett volna senkinek sem baja- furcsán néztem rá.- Tudod, az új vámpírok nem uralják még az erejüket, a vérszomjukat. de Sarah ezt nem is bánta. Nem azért mentett meg, mert aggódott értem, hanem azért mert szüksége volt egy gyilkológépre. Unatkozott. A játéka voltam. Az első pár évben azt hittem, hogy ez rendben van. Hogy enkünk szét kell tépnünk az áldozatainkat. De ahogy egyre idősebb lettem, már nem csak az élvezetet láttam a dologban, hanm a fájdalmat is. Láttam az emberek arcán azt a kínt, amit én is átéltem és nem akartam, hogy ez így legyen. Az ellenségeimnek sem kívánom, hogy átéljék azt amit én.  Meguntam Sarah kisded játékait ezért, megszöktem. Próbáltam elrejtőzni, hogy ne találjon meg és, hogy ne kelljen folytatnom azt, amiért teremtett. De megtalált. Azt mondta, hogy szófogadadtlan voltam, és ezért bűnhődnöm kell. Meg akart ölni. Csakhogy én erősebbnek bizonyultam. De egyszerűen nem voltam képes arra, hogy én pusztítsam el őt...

- Mert beleszerettél- szakítottam félbe. Az ölemben lévő kezeimet bámultam, de egy pillanatra ránéztem és láttam a meglepődött arcát. Bólintott, erre újra lesütötem a szememet...

- Ő volt az, aki megtanított, hogy hogy éljem az életem. Mármint, azt amit ő életnek nevezet. otthagytam, és azóta nem láttam. próbálok úgy élni, hogy senkinek se essen baja, ezért állatokra vadászok- a marhák a farmon, jutott eszembe- és így egy kicsit jobban érzem magam. Akkor egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy képes lett volna megölni. hisz mindig azt mondta nekem, hogy szeret, hogy én vagyok a kedvence. A sebed- mondta és elfordult. Ijedten néztem rá. Láttam, hogy amíg Adam mesélt és azt vakartam és újra vérezni kezdett. Bocsánatok sűrű kérése között szaladtam a vízhez, hogy lemoshassam, majd egy rongyba csavartam. Meglepődve gondoltam vissza rá, hogy csak ennyit reagált le. Talán még sem olyan, mint a többi és tudja tűrtőztetni magát.

- Lehet egy kérdésem?- törtem meg a csendet. nem vártam meg míg válaszol.- amikor az erdőben voltam, akkor te voltál ott?- szegeztem neki. Meglepődve nézett rám.

- Nem értettem, hogy miért sétálsz ki az éjszaka közepén. Ezért követtelek- az utóbbi szót igen halkan mondta, alig hallottam.- És gondolom, tisztában voltál vele, hogy van kinnt valami- böktt a fegyverekre.- De láttam, hogy meg vagy rémülve. És úgy éreztem, hogy nem hagyhatom, hogy bántson. Ezért megtámadtam. És te elmenekültél. És akkor jó érzés fogott el. De nem voltam elég erős, ezért elmenekült. De legalább biztonságban vagy.

- Szóval csak állati vérrel.. táplálkozol- mondtam ki undorral a hangombban. Ő csak mosolygot.

- Igen. Ez egy igen érdekes kúra. Persze, ha van alkalmam akkor szerzek emberi vért- felnevetet az arcom láttán- Tudod, nem élő emberből eszek.

- De miért foglalkozol velem?- tettem fel ezt a kérdést. Mióta megismertem meg akartam ezt tenni, hiszen semmi különös nem volt bennem. Ellenben vele. Aki egy pogány istenhez hasonlított. Zavartan kinézett az ablakon. Látszólag nehezére esett válaszolni.

- Lehet, hogy csak állatok vérével táplálkozom, de az emberi vét szaga is ugyanannyira vonz. De a tiéd. Semmihez sem fogható. Soha nem éreztem ilyet- elindult felém. Kézfejeit kicsit maga elé tartva. megrémültem,  attól amit az arcáról olvastam le. Adam megrémülve saját magától megtorpant.- Nem akarok szörnyeteg lenni. Nem akaorm elveszti önmagam egy pillanyatni élvezetért. És köszönöm.- nézett rám hálásan. Nem értettem mit mond, ezt valószínűleg le is olvasta az arcomról.- Az elöbb azt mondatd, hogy nem karsz egy olyan ember közelében lenni, aki képes arra, hogy bármikor megöljön. Sok mindennek neveztek. De embernek még soha- mosolygott hálásan.

- Hogyan tudsz a napn járni?- kérdeztem hirtelen. Meglepte a kérdésem. Zavartan nézett körbe a szobában.

- Sajnálom de mennem kell- mondta majd kiviharzott. Kidülledt szemekkel bambultam utána...