Sziasztok! Bocsi, hogy eddig tartott de meghoztam az új részt. Remélem tetszik :) És BUÉKot midnenkinek :) Várom a komikat :)

 

Néztem, ahogy bezárja maga után az ajtót. Azt már nem! mondtam magamban. Felálltam és kisurrantam az utcára. Láttam, ahogy befordul az egyik sarkon, odaszaladtam és óvatosan kipillantottam, abba az irányba amerre ment. Láttam, ahogy távolodik. Gyors léptekkel indultam meg utána. Biztosra vettem, hogy nem hall meg, mert tömeg vett minket körül. Pár perccel később egy sikátorba kanyarodott be. Követtem oda is. Amikorodaértem csak azt láttam, hogy az ajtó bezáródik. A fal mellett odaosontam. Hallgatóztam, de feleslegesen. Néma csend volt az épületben, így hát benyitottam. Egy hatalmas lépcső tornyosodott elöttem. Réginek tűnt, ezért a szélén mentem, hogy nehogy történjen vagy velem vagy vele valami. Sötét volt. Ahogy felértem a lépcső tetejére láttam, hogy egy ajtón fény szűrődik ki. Odaosontam és belestem. Adam állt a szoba közepén. Egyedül. Aggodalmasan nézett. Kezével a hajába túrt.

- Sajnálom!- mondta. De egyedül van. Akkor meg kinek. Ekkor besétált a képbe egy vörös, hosszú hajú lány. Kezében egy kupával, amit Adam kezébe nyomott.

- Akkor se kellett volna elmondanod neki. Ezzel mindannyiunkat bajba sodortál- erre Adam beleivott a kupába. Szeme megváltozott, ebből arra következtettem, hogy vér van benne. Felfordult a gyomrom. A lány megölelte. Csalódottság terjedt szét a testemben. Ez nem lehet! Adam egész eddig csak álltatott?- És mit mondtál neki?- kérdezte a vörös.

- Semmi fontosat. Csakhogy, hogy lettem az ami- egy fintor hagyta el az arcát.- Ígérem semmit sem rólunk. De megkérdezte, hogy hogyan tudok a napon járni.

- És elárultál neki?- hallottam egy harmadik hangot. Sam lépett melléük. Adam megrázta a fejét. Egy halk sikoly hagyta el a számat. Láttam, hogy a vörös kisétál és csak Sam és Adam maradnak ott. Némán álltak egymás mellett egy ideig, majd a lány megtört a csendet:

- És hogy van?- kérdezte aggodalmasan.

- Ki? Janessa? Nem túl jól. Látszik rajta, hogy hiányzol neki. És nem érti, hogy miért hagytad magára. És most azon rágódik, hogy téged lát e.

- Muszáj volt tudnom, hogy jól van e. Próbáltam biztonságos távolságból figyelni, de közelebb kellett mennem. Hiszen ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvérem- egy könnycsepp gördült le az arcomon. Letöröltem és tovább hallgatóztam. Halk zörejt hallottama hátam mögül. Hátra pillantottam. A vörös hajú lány állt elöttem.

- Helló!- köszönt, majd rámmosolygott, úgy, hogy az összes fogát kivillantotta. Elöbb még pár méterre állt tőlem, most meg a torkomat szorítva a falnak nyom.- Ki vagy? És miért hallgatózol?- meg se tudtam szólalni, de a védekező ösztön azonnal érvénybe lépett. A lány a földre roskadt és a fejét fogta, közben üvöltött. Adam és Sam rohant ki, hogy megtudják mi történik kinnt. Forró könnyek folytak le az arcomon.

- Janessa! Janessa4- rázogatott Sam, próbálta elérni, hogy hagyjam abba, amit teszek. Közben Adam a vörös hajú lányt próbálni csitítgatni.- Janessa! Fejezzd be!- hallottam, de nem tudtam. Sírásroham jött rám. Adam odafutott hozzám, a szemembe nézett.

- Janessa! Hagyd abba! Ne bántsd Anna-t!- idézett meg. Ebben a pillanatban elcsöndesedett a lány hangja. Leültem a földre és hagytam, hogy a könnyek égessék z arcomat. Éreztem, hogy egy gyengéd kéz átölel, majd egy erősebb felemel. Felnéztem és Adam arcát véltem felfedezni, bár egy kicsit elmosódva. Letett egy kanapéra és takarót terített rám. Nagyokat szipogva hálásan néztem rá. De ő csak elsétált. A tűzbe bámultam és vártam, hogy felébredjek, ebből a rémálomból. Éreztem, hogy valaki mellémül. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam ki lehet az. Sam. Ő csak engem nézett.

- Miért?- törtem meg a csendet.

- Tessék?

- Miért hagytál engem kétségek között? Tudod te egyáltalán, hogy milyen érzés volt egyedül lennI? Úgy érezni, hogy mindenki cserbenhagyott. És hogy senki sem törődik veled?

- Nézzd, Janessa! Nem volt más választásom. A saját érdekedben tettem azt amit. Sajnálom- mondta együttérzően.

- Nem tudsz már változtatni a múlton. Ezt te tökéletesen tudod. És nem is akarsz- néztem rá. Döbbent arcot vágott.

- Ezt hogy érted?

- Ha mindent előről kezdenél, akkor se jönnél vissza. Akkor is hagynál engem kétségek között- válaszolta és felálltam. Elindultam az ajtó irányába.

- Tévedsz! NEm telt el úgy nap, hogy nem gondoltam rád. Annyira rossz votl tőled távol lenni. Hiszen te szinte a testvérem vagy. De abban igazad van, hogyha előről kezdhetném, ugyanígy tennék, mert szereztem két jóbarátot. És téged is megtaláltalak. És szeretném, ha megbocsátanál- annyira szerettem volna odamenni és megölelni Samet. Még mindig úgy éreztem, hogy ő közel áll hozzám. A családom. Megfordultam és rámosolyogtam. Csak azt vettem észre, hogy valaki megölel.

- De te ugye nem vagy...- kérdeztem megijedve.

- Nem! Dehogyis, soha nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy az legyek. De gondolom feltűnt, hogy Adam és Anna azok. ÉS tudom, hogy kiváncsi vagy, hogy hogyan járnak a napon. Az én művem.

- A nyaklánc- mondtam halkan, mert hirtelen eszembe jutott, hogy Adam és Anna nyakában is hasonlú medál lógott. Sam bólintott. Megfogta a kezemet és visszavezetett a kanapéra.

-  Mikor Prescottból eltűntem, nagyon meg voltam ijedve. Hiszen fiatal voltam és te sem voltál velem. De reméltem, hogy te jól vagy. Mikor feleszméltem, hogy hol vagyok, rájöttem, hogy nem akarnak megölni, mert szükségük volt rám azoknak a vámpíroknak. Próbálták a lehetetlent. A város felett uralkodni. És azt hitték, hogy bármire képes vagyok. De mikor rájöttek, hogy nem akkor már nem bántak velem kesztyűskézzel. Nem volt más választásom, mint megszökni. Mikor vérző sebekkel rohantam az erdőben, nagyon féltem. Hiszen bármikor megérezhették volna a vérem szagát. Leroskadtam egy fa tövébe és vártam a halált. Élet és halál határán lebegtem. Zajokat hallottam és mikor felriadtam Anna állt velem szemben. Láttam rajta, hogy micsoda, meg kellett volna ijednem, de nem ez történt. Végülis nem számított, hogy mi történik. Azt hittem, hogy mindenféleképpen végem. Mikor másnap felkeltem megrémültem, hiszen egy idegen házban ébredtem. Anna mellettem ült és aggódóan vigyázott rám. Mindent elmagyarázott. Hogy mikor rámtaláltak nem volt semmi életerőm. És, hogy mekkora szerencsém volt, hogy ők fedezték fel a búvóhelyemet- ekkor egy apró szó jelent meg a szája sarkában- elvittek magukhoz és azóta velük vagyok. De nyugodj meg! Nem emberi vérrel táplákoznak. Húú, látom kicsit sok az új anyag. Igaz- ekkor egy nagy mosoly jelent meg az arcán. Némán bámultam. Olyan közvetlen volt velem, mintha mi sem történt volna.

-Ööö, nem, dehogyis. Csak meg vagyok lepve. Hiszen olyan sok rossz dolog történt veled és mégis olyan közvetlen vagy velem. És olyan vidám- mondtam kissé halkabban.

- Persze, hogy az vagyok, hiszen itt ülsz mellettem annyi év után. És mikor megláttala annyira oda akartam menni hozzád. De sajnos nem tehettem meg. Hiszen Adamék megkértek rá.- erre felkaptam a fejem.

- Tessék?- meredeztem.

- Tudod, mikor megpillantottalak épp velük voltam és hát észrevette, hogy valami érdekes történt- forgatta körbe a szemét.- Mondtam, hogy te i vagy és megkértek, hogy ne tegyek semmi meggondolatlant, elösször ki kell deríteniük, hogy ki is vagy pontosan- horkantott-, mintha valami veszélyes gyilkos lennél. És amikor kiderült, hogy vadász vagy és persze boszorkány, azt mondták, hogy semmi féleképpen nem találkozhatunk, míg közelebről meg nem ismernek. És azért figyeltelek mindig távolról.

- Szóval Adam csak azért ismerkedett  meg velem, hoghy mi találkozhassunk?- kérdeztem kicsit lelombozva, de próbáltam álcázni ezt.

- Igen. Jól vagy? Olyan furcsának tűnsz- mondta kedvesen.

- Persze, csak ez nagyon kedves volt tőle.

- Igen. Szerintem is. Meglepően az volt. De ne szokd meg. Nem lesz mindig ilyen- mondta halkabban és a másik szoba felé pillantott. Huncutul rámmosolygott és a szájára tapasztotta az ujját.

- Azt hiszem mennem kell- felálltam és körbenéztem. Hol is jöttem be?

- Várj! Szólok Adamnek, hogy kísérjen haza- mosolygott és el is tűnt az egyik ajtó mögött. Csalódottan hupantam vissza a kanapéra. Adam csak Sam miatt volt velem. Mármint, nem pont ezért voltam csalódott, hanem azért, mert nem miattam. Éreztem hogy egy kéz fogja meg a vállamat. Önkétlenül is összrázkódtam. Ránéztem az illetőre és Adam állt melettem. Kedvesen rámmosolygott és elindult az utca felé. Csendesen követtem. És ezt még az úton is folytattam. Semmi kedvem nem volt, hogy beszéljek vele. De mégis miért? Hisz csak jó barátok lettünk. Legalábbis én azt hittem. De úgy látszik, hogy mégsem. Pazar. Újra visszakerültem a szürke hétköznapok sorábva. Pazar. De várjunk csak! Nem. Hisz itt van nekem Sam. Megmutatom én ennek a ... a... a... önző, kétszínű embernek, hogy nekem is annyit jelentett ő mint én neki.